Elena Ferrante: Az új név története

Nem szeretek olyan kötetet értékelni, amely egy összefüggő sorozat része, addig, amíg nem olvastam a teljes sorozatot. Ferrante Nápolyi regények ciklusának darabjával megtöröm ezt a sormintát, mert azt hiszem egyértelműen megérdemli az olvasók és a kritikusok dicséretét, magasztalását. Noha a négy regény közül még csak kettőt olvastam, számomra tagadhatatlannak tűnik, hogy ez a sorozat kiemelkedő helyen van a 21. század szépirodalmában. 

A második rész ott folytatódik, ahol a Brilliáns barátnőm abbamaradt, hatalmas érzelmi intenzitás és sürgetés bújik elő a sorok közül. Az ember azonnal tudni akarja a két lány további történetét. Elena és Lila fiatal felnőttkorának újabb kihívásaival, és számos akadállyal szembesülünk, amelyekből csak reméljük, hogy a végre rájuk mosolygó szerencse folytán jól kerülnek ki. Sokat gondolkodtam Ferrante titkán, mert a stílusa kb. 0-ról annyira magával ránt és olyan impulzív, hogy ilyet ebben a műfajban nem sokan tudnak. Az eddigi két rész olvasásának tapasztalatait nehéz egyébként megfogalmazni, nem tudom mitől ennyire vonzó, vagy mitől esik olyan jól az embernek a sok nem szépirodalom olvasása után, mint nyársalós kenyérre a hideg sör. Az ember csak szépen elengedi magát, hátradől, lehunyja a szemét és felsóhajt: "-Ez már kellett!" Fura (vagy sunyin tudatos ördögi módon) Ferrante egyébként szépen belefogalmazta saját regény(ei)ének ismérveit Elenáéba:

"Remek történet, időszerű, jól tagolt, teli meglepetéssel, de nem ez a lényeg: harmadszor olvasom a könyvét, és valamiféle őserő sugárzik az oldalakból, ami nem tudom, honnan származik."

A másik amiért teljesen meg vagyok veszve, az a nyelvezete. Annyira telitalálat és annyira fekszik minden egyes apró ponton és jelentéktelennek tetsző momentumnál, hogy az ember szempillantás  alatt Nápoly szegény telepén találja magát. Ferrante nyelvhasználata olyan, mint egy végtelen gazdag fantáziával ellátott turmixgép, amelyben az emberi élet prózai hozzávalói a legfinomabb smoothie-nál is fincsibb elbeszéléssé olvadnak össze. Csalhatatlan következetességgel itatja át a nápolyi tematika széles vásznát rejtéllyel és feszültséggel.

Mindennek a középpontjában Elena és Lila áll. Míg Elena, az első kötetnek megfelelően folytatja a szorgalmas jó kislány szerepet, sőt a karaktere átformálódik egy mind inkább szeretetreméltó narrátorrá, addig Lila továbbra is az őrülten szenvedélyes, kiszámíthatatlan, talányos legjobb barátnő, akit csak el lehet képzelni. Az előző részhez hasonlóan az írónő itt is kiharcolja az olvasótól, hogy szembeszálljon az osztályok és a nemi szerepek adta konvenciókkal, a két lány továbbra is a szegénységgel küszködő, büszke, erőszakos férfitársadalomban próbál a maga módján boldogulni, előrébb jutni, a lehető legnagyobb függetlenséget kivívni.

/Kép forrása: https://www.creativeboom.com/uploads/articles/30/309bda5efd51f022d2797c78dcd4c3f4ef58092c_2200.jpg/

Fiatal felnőtt éveikben Linu és Lila a menekülésnek két útját képviselik: Elena keményen tanul, hogy kivívja magának hőn sóvárgott helyét a felsőoktatásban, Lila pedig egy gazdag férfi felesége lesz. Lila Stefanoval kötött házassága -amelyet Elena úgy jellemez, hogy azelőtt véget ért, mielőtt a nap lement volna a házasságkötésük estéjén- egy olyan hatalmi harc, melyben a pénz és a szex a befolyásolás eszközei és fegyverei. Ahogyan Stefano magyarázza kis feleségének:

"Téged mostantól nem Cerullónak hívnak. Te Carracci asszony vagy, és azt kell tenned, amit én mondok. Tudom, nem értesz hozzá, nem vagy jártas az üzlet világában, azt hiszed, csak úgy találom a pénzt a földön. De nem így van. Minden áldott nap meg kell küzdenem érte, oda kell vinnem, ahol megfial. Te megtervezted a cipőt, apád és a bátyád tud keményen dolgozni, de ti hárman nem vagytok képesek megfialtatni a pénzt. A Solarák igen, ezért aztán – jól figyelj – leszarom, ha nem bírod őket. Marcellótól én is undorodom, és amikor rád néz vagy akár csak rád pillant, amikor eszembe jut, miket mondott rólad, legszívesebben hasba szúrnám egy nagykéssel. De ha szükségem van rá, hogy megfialtassam a pénzem, ő a legjobb barátom. És tudod, miért? Mert ha a pénz nem gyarapszik, nincs ez a kocsi, nincs a ruhád, nem tudom megvenni neked, még a lakást is elveszítjük, mindenestül, te nem játszhatod tovább a nagyasszonyt, és a gyerekeink nyomorban nőnek fel. Úgyhogy ha még egyszer olyanokat merészelsz mondani nekem, mint ma délután, úgy elcsúfítom a szép kis arcocskádat, hogy nem mersz majd kilépni a lakásból.Megértetted?"

Ezzel már a könyv elején megkapjuk a választ arra a kérdésre, honnan Az új név története cím. Stefano sokat vár a Lilara adott új névtől, míg az az érintett számára éppen ellentétes hatást vív ki, állandó lázadást, konfliktust, majd később eszközt, hogy céljait elérje. Stefano, aki az olasz macsó családfő tipikus gender szerepének csapdájában vergődik, akár együttérző is lenne feleségével, ha nem kellene a szerepéből adódó elvárásoknak megfelelnie, így inkább erőszakhoz folyamodik, leginkább azért, mert más utat nem ismer. Lila továbbra sem az a tipikus félős nyuszika, heves, mint mindig, és számtalan módot talál rá, hogy visszavágjon Stefanonak, annak brutális magatartása miatt. Így aztán Lila lassan boxzsákká, Stefano pedig két lábon járó pofozógéppé válik, akit rendre szándékosan provokál, butaságát orra alá dörgölve, tűzről pattant, parancsolásra termett felesége. Mindezt tetézi, hogy Lila rájön, a férjura számára oly fontos pénzt, ami a társadalmi presztízs kivívása miatt elsőrendű fontossággal bír a számára, ellene is fordíthatja, ha afféle úriasszonyhoz méltó módon nagyvonalúan és erkölcstelenül elkezdi eltékozolni.

"Mindazonáltal a legnagyobb hatást az tette rám, amilyen fesztelenül bánt a pénzzel. Egyszerűen odament a kasszához, és kivett annyit, amennyire szüksége volt. Az a fiók volt számára a pénz, gyermekkorunk kincsesládája, maga a feltáruló gazdagság. Ha a kasszában lévő pénz kevés lett volna (ritka eset), elég volt egy pillantást vetnie Stefanóra."

Elena eközben befejezi a középiskolát, kiváló bizonyítvánnyal végez, majd helyet szerez magának a Pisai Egyetemen. Noha nyilvánvalóan tehetséges tanuló, Elena állandóan kisebbségi komplexussal küzd, alacsonyabb rendűnek érzi magát társainál, úgy érzi felvételijével egy olyan világba lépett, amelybe valójában soha nem fog tartozni. Mindezt tetézi, hogy egyetemi évei alatt egy olyan férfinak lesz a párja, akinek réven és nem a saját jogán fogadják el őt társai.

"Gyorsan rájöttem, hogy Franco jelenléte az életemben elkendőzte, de meg nem változtatta a valós helyzetemet, nem sikerült igazán beilleszkednem. Azok közé tartoztam, akik éjjel-nappal magolnak, jó jegyeket kapnak, akiket még rokonszenv és tisztelet is övez, de akik sosem fognak valóban felnőni a tanulmányaik színvonalához. Mindig is félni fogok: félni, hogy rosszat mondok, hogy túl harsány vagyok, hogy nem megfelelő a ruhám, hogy kiderül sekélyesek az érzéseim és nincsenek érdekes gondolataim."

A felnőtté válással, az érettséggel elkerülhetetlenül együtt járó félelem valószínűleg az egyetlen állandó és visszatérő érzelem ebben a regényben, - olyan, amilyennel Ferrante lenyűgöző pontossággal bánik. Ez a szörnyűség azokból a mindennapi megaláztatásokból és nehézségekből származik, amelyeket ezeknek a fiatal nőknek nap mint nap el kell viselniük, s amelyek legkevésbé sem kedveznek a hosszú távú célok eléréséhez szükséges önbizalomnak, vagy egyáltalán a komolyan megfogant vágyaknak.

"És a rezzenéstelen tenger, a napsütés, az öbölre és az egész városra telepedő bágyasztó hőség, a csapongó gondolatok, az álmok, a sorok rendjének és minden más, bármiféle erőfeszítést, jövőbeli beteljesülésre való várakozást igénylő rend megszegésére sarkalló örök vágy is arra ösztökélt, hogy hagyatkozzam a kézzelfogható, azonnal elérhető valóságra, az égi, földi, tengeri élőlények puszta létére."

Elena és Lila mindketten túl intelligensek ahhoz, hogy elfogadják, a beléjük rögzült hagyományok és példák leszűkítsék lehetőségeiket. Szívszorító, ugyanakkor nagyon szórakoztató szituációtól függően figyelni őket, ahogyan ezek ellen a korlátok ellen harcolnak. Mint mindig, kapcsolatukat állandó, már-már megszállott asszimmetria uralja, az a gyanú, hogy a másik az igazán csodálatra méltó, míg az illető nem ér egy fabatkát sem, és sosem ér fel a barátnőjéhez. Konkurencia ez, és mégsem: az örökös egymásra hatástól, megfelelni vágyástól, önmegerősítés vágyából fakadó, függőséget okozó köteléktől nem tudnak szabadulni. És mi sem.

"Igen, Lila teszi nehézzé az írást. Szeretném elképzelni, milyen lett volna az élete, ha megadatik neki, ami nekem megadatott, hogyan sáfárkodott volna a szerencsémmel. És az élete minduntalan megjelenik az enyémben, a szavaimban, melyek gyakran a szavai visszhangjából merítenek, a pofon határozottságában, abban, hogy ami nekem kevés, az neki sok, és ami nekem sok, az csupán erőltetett változata annak, ami neki kevés. Arról nem is beszélve, amit sosem mondott el, csak éreztetett, arról, amit nem tudtam, csak később olvastam a füzeteiben. Így aztán az elbeszélésemben a tényeket óhatatlanul visszautalások, féligazságok, félhazugságok árnyalják: a múlt fáradságos méricskélése a szavak ingatag mércéjével."

Ezért is voltam megkönnyebbülve a kötet végén, kiderült, hogy még nem kell búcsút vennem Elenától és Lilától, és a nápolyi naprendszer még mindannyiunk körül körbejárhat párszor.

A kötetet a Park kiadó 2017-es gondozásában olvastam e-könyvben,  oldalak száma 460.

A könyvet kedvezményesen ITT meg is vásárolhatod.

Naomi Alderman: A hatalom

"Csak azért teszünk úgy, mintha miden a legnagyobb rendben lenne, mert tanácstalanok vagyunk."

Pedig fejben, elméletben, olyan okosak vagyunk. Mindent pontosan, jól végiggondolva, A, B, C, D tervet kidolgozva agyban előre lemeccselünk. Aztán meg a gyakorlat már az első percben behoz egy soha elő nem fordulható Q tényezőt, és megdöbbenünk.

Mit tennél, ha egy napon nőként hatalmad lenne a férfiak fölött? Úgy értem olyan fizikai erőt, képességet birtokolnál, amitől a férfi nem lenne többé az erősebb nem. Élnél vele, vagy sem? Vagy csak egy kicsit kipróbálnád, hogy ne kelljen többé elviselni az utánad füttyögést az utcán, az alig észrevehető tapizást a villamoson, vagy a végtelen jópofának vélt pajtáskodást a munkahelyen? A szórakozóhelyen boldog, önfeledt tánc közben kizökkentő bunkó beszólásokkal mi a helyzet? Ugye kezd érlelődni a gonosz kis mosoly a szád szögletében? Nem okoznál nagy fájdalmat, csak egy kicsit odacsípnél, hogy azért vegye észre magát, hogy ne kelljen több pökhendi, arrogáns, félvállról  odavetett mondatot hallani lekezelően? Csak egy minimálisan szabadjára engedni és használni azt a hatalmat biztosító energiát, ami lehetővé teszi, hogy a sokadjára elfojtott sérelmeknek, amelyek a békesség, a gyerek, stb. miatt gyűlnek benned, legyen már egyszer vége...Vagy mi lenne, ha ezáltal végre felhívhatnád magadra a figyelmét, ha innentől nem lenne mindig az, amit ő akar, csak azért, hogy ő legyen a nagy és okos férfi, aki terelgeti a gyenge, határozatlan nőt. Nem is fájna nekik nagyon, csak pár pillanatig...és akkor is csak kicsit.

Félek, eszedbe jutnának a korábbi sérelmek...Amikor a lelked tiporta...Amikor a fejed mellé ütött a falba, aztán persze ezerszer is bocsánatot kért. Vagy nem mellé... Vagy gyerekkorodban az apád, vagy később az a gusztustalan főnököd. A kollégád, a szomszédod, az edződ. Óh, akkor Te szerencsés vagy. Neked nem volt ilyen élményed. Így minimum huncutságból használnád. Rossz hírem van: másnak viszont volt. Akit valakinek a bátyja, apja, kedvese bántott meg. Lehet, hogy épp a Tiéd. És annak a másnak is van hatalma, pont úgy mint Neked. Pont úgy, mint majdnem minden nőnek ezen a bolygón. Gondolod nem szeretnének visszavágni? Gondolod nem bosszulnák meg?

"Mostanáig azt tanították nektek, hogy a férfi a nő ura, miként Jézus az egyházé. Én pedig azt mondom, hogy a nő uralkodik a férfin, ahogy Mária vezetgette újszülött fiát, kedvességgel és szeretettel.Mostanáig azt tanították nektek, hogy az ő halála eltörölte bűneiteket. Én pedig azt mondom, hogy semmilyen bűn nem töröltetett el, hanem mind egyesül az igazságosság eljöveteléért. Számos igazságtalanság van, és a Mindenható úgy akarja, hogy fogjunk össze és köszörüljük ki a csorbát."

Ja, és a huncutság. Ha már fizikailag is erősebbek lennénk a férfiaknál, és a felcserélődött szerepek és atrocitások miatt egyébként is meggyöngülnének, mi akadályozná meg, hogy gyönyörre (is) használjuk őket? Egyáltalán mire lehetne használni még őket ezek után? Lehet, hogy utód nemzésen kívül nem sok mindenre?

Végtelenül riasztó, apokaliptikus, feje tetejére állított és szilánkos tükörországot épített fel Alderman a hatalom darabkáiból. Egy olyan világot, melyben a a férfi a nő alárendeltjévé válik minden értelemben. A férfiak egy idő után nem vezethetnek, nem szavazhatnak, sőt tulajdonképpen önállóak és függetlenek sem lehetnek hiszen csak egy hivatalos, okmányba bejegyzett gyám által mozoghatnak szabadon. Innen már csak néhány gondolatnyira vagyunk a nemi erőszak, a munkatábor, a kínzás és a gyilkosság fogalmától.

Mi akadályozná meg, hogy egy olyan világban, ahol a férfi a gyengébb nem, ezek a dolgok megtörténjenek? Könnyítsem meg a kérdést? Akkor kérdezzem inkább úgy, ki akadályozná meg? Számomra itt jutott el az egész regény a mondanivaló kulcskérdéséhez? Van-e jelentősége ki a nő, és ki a férfi? 

"A nemi szerep egy itt a piros, hol a piros játék. Mi a férfi? Nem nő. Mi a nő? Nem férfi. Bökj rá, üres. Kukkants be a skatulyák alá: nincs ott semmi."

Innentől az, hogy férfi, nő, a világon semmit nem jelent többé, üres skatulyává válik mindahány szerep, címke. Ne legyenek illúzióink, Alderman tökéletesen megjeleníti, hogy lecsupaszítva  egyikünk sem jobb a másiknál. Úgy véled a női mivoltunkból fakadóan ez egy empatikusabb, elfogadóbb és szeretőbb világ lenne? Adj korlátlan, természetfeletti hatalmat egy nő kezébe és győzd csodálni, ahogy Hitler-szerű fúriaként a férfiakat zsidók módjára koncentrációs táborba zárva, ámokfutásba kezd. 

"– Így kezdődik – mondja UrbanDox. – Megpuhítanak, hogy gyöngék és riadtak legyünk. Mindez egy terv része. Azért csinálják, mert erre utasították őket. Tunde azt gondolja, nem, nem azért. Hanem, mert megtehetik."

Végtelenül tetszett, hogy a tipikus női klisék, sőt egyáltalán a szerepek nem kaptak semmiféle hangsúlyt a regényben,  igazából bármilyen közös jellemző alapján kiválasztott random csoport kaphatott volna "hatalmat", de férfi és nő szembeállítása, párhuzama már csak az érzelmi hullámvasút miatt sem hagyja az olvasót kint rekedni a történeten. Szereplővé válsz így, vagy úgy. Hiszen érintett vagy. A könyv másik nagy erőssége a főszereplők karaktere. Az öt szemszögből végigfuttatott történetvezetés ugyan néhol igenis túlburjánzó, amely itt-ott számomra az élvezhetőség minőségére ment, ugyanakkor  tagadhatatlanul okosan segített abban, hogy minden oldaláról megismerjük és körbejárjuk a hatalom természetének torz szobrát.

A provokatív, váltott szemszögben íródott kötet végét csak egy szóval tudnám minősíteni: zseniális. Az addigra már egészen leült, és sablonos befejezéssel előrevetített sztorit nálam konkrétan egy teljes csillaggal húzta fel az értékelésben. A másik, amire nagyon érdemes figyelni, a lassú folyamként, ismételgetve ismételt állítások, mondatok a történet előrehaladtával, egy-egy új szóval gazdagodnak, melyek hatalmasat lendítenek a szinte kézzelfoghatóan leírt változásokon. Ilyen pl. a "puncifej."(Pöcsfejről itt már senki sem beszél)

Alderman intim közelségbe hozta és tolta jó közel az arcunkba a hatalom természetét, a nemi szereptől függő-független érzelmi akciókat és a reakciókat. Az írónő stílusa számomra ugyan nehezebben megszokható/megfogható egy átlag új szerzőénél, -amit még így első könyvnél nem tudok mire vélni-, de legyen bármilyen érdes is, hálásak lehetünk , hogy felhívta figyelmünket A hatalom-ra.

"A hatalom formája mindig ugyanaz: végtelen, összetett, folyamatosan elágazó. Miközben élő, akár egy fa, egyre csak növekszik; önmagában teljes, de egyben sokaság is. Megjósolhatatlan, hogy milyen irányt vesz; a saját törvényeinek engedelmeskedik. (…) Akármilyen bonyolultnak tűnik is fel, a valóságban még annál is összetettebb. Gátlástalan és szertelen, akárcsak az óceánba tartó folyók, akárcsak a villámlás."

A könyvet könyvtári példányként olvastam, kiadta a XXI. század kiadó, 2018-ban a KULT könyvek sorozatban 384 oldalon.