Apró évértékelés - 2018 olvasmányokban (is)

2017. év vége óta játszom azt, hogy a következő évre nem terveket szövök, hanem egy szót kiválasztva, annak mentén próbálom megélni az elkövetkező esztendőt.

2018 évre ez a szó a kiengesztelődés volt. Jelentem az ezzel kapcsolatos, saját magam által felállított elvárásaimat teljesítettem. És igen, ez most boldogsággal tölt el.

De szokás szerint, lássuk az elsőket...

2018-ban életemben először:

- jártam Szigligeten

– ültem először több, mint 10 órát repülőn

– voltam Punta Canán

– jártam a Karib-térségben

– kaptam igazi parfümöt

– láttam a Karib-tengert

– ettem fáról lepottyant kókuszt és ananászt, valamint "chaca"-t

– parasailingeltem /már ha van ilyen szó egyáltalán/

- jártam a Del Este Nemzeti Parkban

- Láttam mangrove erdőt

– vettem részt teljesítmény túrán

– szereztem közigazgatási szakértő oklevelet

– vettem részt hivatalos borkóstolón

– láttam a Körhintát színpadon

– jártam a Könyvudvarban :)

– látogattam meg a Murder kiállítást

– találkoztam Fenyő Ivánnal közönségtalálkozón

– voltam Borvacsorán

– csináltattam alkalmi sminket

- nem élveztem a Karácsonyt

- olvastam Ferrante-t

2018 olvasmányokban 108 könyvet és 37196 oldalt jelentett.

Az év TOP 10 olvasmánya, sorrend nélkül:

Lucy Strange: A fülemüleerdő titka

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Hillary Jordan: Mudbound

Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam

Paige Toon: Egy darab a szívemből

Ker Dukey – K. Webster: Pretty Stolen Dolls – Ellopott babácskák

Jill Santopolo: A fény, amit elvesztettünk

Michael Chabon: Ragyog a hold

Albert Camus – Jacques Ferrandez: Az idegen

Paige Toon: Akit mind szerettünk

Nem ez az első találkozásom az írónővel, és így a második regénye után azt kell mondanom, nem is az utolsó. Engem meggyőzött, teljesen levett a lábamról a stílusa, az a magvas könnyedség, amivel játszik. Nem bújik nagy gondolatok mögé, viszont ha valaki kedveli a nem csöpögős romantikus irodalmat, a chick lit-et, az Paige Toonnal nem fog mellényúlni.

Nem vagyok biztos benne, hogy hízelgő, vagy éppen frusztráló lehet egy pasinak, ha három gyönyörű nő is oda van érte egyszerre. Ja, hogy ne legyen ennyire egyszerű a dolog, ez a három nő egy családhoz tartozik. S hogy még szebb legyen a dolog: hármasikrek. A történet középpontjában álló srác Angus, aki tizenhét évesen költözik a testvérek szomszédságába. Az ikrek pedig: Phoebe, Rose és Eliza. Phoebe, az örökké nyughatatlan, folyton mehetnékje van és a szenvedélyének élne; Eliza igazi művészlélek, egy boho zenész, aki a nagy áttörésre vár; Rose pedig ápolónő, aki épp szakított a párjával és visszaköltözik az anyjához. 

Rose, Phoebe és Eliza jobban már nem is különbözhetnének egymástól, személyiségük és reakcióik, felnőtté válásuk, az életük nagyon különböző utakat mutat. A Thomson családban a testvér rivalizálás zabolátlan. Hármasikrek, akik csak a kinézetükben és mint a hozott példa mutatja, ízlésükben azonosak: vágyuk, mindhármuk szerelmének tárgya: Angus. Minden más módon drámaian eltérőek. Senki sem mondhat nemet Phoebe-nek, és nem is akar; Rose néha szurkálódó, de gyakorlatias, és Eliza az a rocker csaj, aki még nem találta meg a helyét a világban. Ja, hogy mindannyian szerelmesek Angusba...nem meglepő. Toon olyat rittyentett Angus karakterében, hogy biztosíthatlak, a könyv befejeztével, te is az leszel :)

A szőke herceg nem mindig olyan köntösben érkezik, ahogy azt az ember elképzelte.

Ja, hogy rivalizálás. Nagyon tetszett, ahogyan az írónő három olyan nő versengését ábrázolta, akik kívül-belül ismerik egymást, akik a múltban nem csak egy szobát osztottak meg egymással, hanem annyi mindent mást is, az anyaméhről már nem is beszélve...Egyszóval zseniális a testvérek egymás iránti szeretetének, viszonyának kibontása. Ahogy az is, miként és mennyire befolyásolta az évek folyamán ez a szerelem viszonyukat, az életüket. Amikor történetünk elkezdődik, a fiú figyelméért, kegyeiért folytatott harc már lezárult, Angus és az egyik lány már elköteleződtek egymás iránt, így a másik kettőnek kevés beleszólása van a dolgokba.

De itt jön be a történetbe az a furcsa kis motoszkálás, az a békén nem hagyó mellékzönge, ami a lányokat is újra meg újra előveszi, és amiben Paige Toon az előző regényében is remekelt: Mi lett volna ha? Mi lett volna, ha a kiválasztott nem jön haza? Mi lett volna, ha máshogy történnek az események? Mi lett volna, ha az egyikük előbb ér célt? A kötet szerkezetéből adódóan (egy szereplő-egy fejezet) pörgős a cselekmény és a mellékszálak is izgalmasak, ugyanakkor az idősíkokban való ide-oda ugrálás hoz némi csavart és igényel azért némileg tudatosabb odafigyelést. 

Anélkül, hogy többet spoilereznék, annyit elárulok, hogy az írónő tartogat fordulatot a regény szinte legvégéig, és az érzékenyebbek acélozzák meg a lelküket, mert érzelmileg elég széles amplitúdon mozog a kötet. Fájdalom, humor, düh, harag, öröm. Mind előfordulnak, majd 400 oldalon. Lenyűgöző volt a jellemábrázolás is, ahogyan a szereplők változtak, egyre többet tanultak magukról és a szinte kézzelfoghatóan mély testvéri szeretetről, hiszen ami az egyikőjüknek a szerelmet, a többieknek a veszteséget jelentette. 

Bátran ajánlom a kötetet a romantikus, de nem felszínes irodalom kedvelőinek, akik szeretik az érzelemdús cselekményeket, jól kidolgozott karaktereket és csodás tájleírást. 

A könyvet a General Press kiadó 2018-as megjelenésében olvastam.
A könyvet most kedvezményes áron ITT tudod megrendelni.

Elhallgatott traumák - LAPZSÖMLE

Se szavaik, se terük nem volt a magyar nőknek, hogy elmesélhessék a háborúban elszenvedett nemi erőszakot. Milyen következményei vannak a társadalomra nézve,hogy a bűn büntetlenül maradt? Pető Andreával beszélgettünk Elmondani az elmondhatatlant – A nemi erőszak története Magyarországon a II. világháború alatt című könyvéről.

– Nagyon beszédes a könyv címe. Miért elmondatlanok, elmondhatatlanok a II. világháborús nemi erőszak-történetek Magyarországon?

 – A katonák által a II. világháborúban elkövetett nemi erőszakot hosszú ideig elhallgatás vette körül. Ez egyfelől intézményes elhallgatás volt, azaz nem volt hol beszélni róla, hiszen az elkövetők, azaz a Vörös Hadsereg katonái felett a magyar államnak nem volt hatalma, a bírósági ítéletek pedig csak esetlegesen hozzáférhetők az orosz levéltárakban. Másfelől az áldozatoknak a személyes térben is rendkívül nehéz volt beszélniük erről, és a hallgatás sok esetben a továbbélés és a közösséghez tartozászáloga lett. Harmadrészt az elhallgatás nemzeti is volt. Hiszen a háborús nemi erőszak nemzeti keretben is értelmeződik (az „oroszok” megerőszakolták a „magyar nőket”), és a történet újra elmondása a vereséget és a szégyent erősíti. A jogrendszer működése is csak erősítette a csendet, hiszen a bíróságon az áldozatnak kell bizonyítania, hogy egy nemi erőszak-eset megtörtént, ami gyakran hosszadalmas és megalázó procedúra.

 – Vagyis a nemi erőszak-esetek nagy része rejtve maradt?

 – Igen, mivel a téma intim és személyes, az elkövetők, az erőszakot elszenvedők és a tanúk más és más okból, de egyaránt abban érdekeltek, hogy ne beszéljünk az eseményről. A nemi erőszakról maguk az áldozatok a szégyenérzés vagy a hiányzó szókincs miatt, esetleg a meghallgató közeg hiányában hosszú időn át hallgattak. Ah áborús körülmények között az erőszakot elszenvedőket gyakran meg is ölték, így nem maradt sem tanú, sem forrás a bűntényről.

 – Mindennek fényében milyen forrásokra tudott támaszkodni a kutatás során?

 – A Vörös Hadseregre vonatkozó releváns katonai és egészségügyi iratanyagok a zárt oroszországi katonai levéltárakban a mai napig nem kutathatók. Ugyanígy kihívást jelent, hogy szinte lehetetlen az egyes esetek teljes iratanyagának feltárása. Sok esetben egy-egy leirat megmaradt, de az előzmények vagy az azt követő iratok már hiányoznak, így rendkívüli óvatossággal kell kezelni a dokumentumokat. A nemi erőszak esetek elemzésekor külügyi, közigazgatási, katonai, egészségügyi, bűnügyi és egyházi írott források jöhetnek szóba. A Magyar Országos Levéltárban őrzött korabeli külügyminisztériumi anyagokban megtalálhatók az ország különböző részeiről érkező egyedi panaszlevelek a civil lakosságot ért atrocitásokról. Interjúkat készítettem túlélőkkel, és használtam más interjúgyűjteményeket is, például a Soá Vizuális Archívumét, melyben a holokauszt túlélői vallanak a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról.

 – Miről szól valójában a nőkön elkövetett tömeges nemi erőszak egy háborús helyzetben?

 – Többféle értelmezés is létezik. Sokan úgy tekintenek a háborús nemi erőszakra, mintha az csak a katonai vezetők vagy a politikusok kezében levő fegyver lenne,amellyel egyes népcsoportokat tudatosan büntetnek. Ezt a szakirodalom intencionalista értelmezésnek hívja, amely a nemi erőszak elkövetését egy adott, egységesnek tételezett népcsoporthoz köti. Vagyis eszerint „az oroszok” követtek el nemi erőszakot „a magyarok” ellen. Ezzel szemben áll egy másik értelmezés, amely a nemi erőszakot a társadalmi nemek kapcsolatát meghatározó hatalmi eszköznek tartja. Ebben az értelmezésben olyan háborús fegyver, amelyet a férfiak használnak a nők ellen,hogy hatalmukat megerősítsék. Ezt nevezzük strukturalista értelmezésnek, amely a nemi erőszakot a férfiuralommal meghatározottnak tekinti, és azt állítja, hogy minden katona követhet el nemi erőszakot a militarizmus természetéből adódóan. Ez a téma igen alkalmas az egyszerűsítésre: „a katona megerőszakolja a nőt”. Tehát a nőre áldozatként tekintünk, aki a nemzet (értsd: „a magyarok” vagy „a németek”) közösségének egészét jeleníti meg egyéni tragédiájában.

 – Ön szerint melyik áll közelebb a valósághoz?

 – Ebben a kötetben amellett érvelek, hogy ez a leegyszerűsítő elemzés veszélyes. Az a megfogalmazás, hogy magyar nőket erőszakoltak meg szovjet katonák, vagy hogy koreai nőket a japánok, eltakarja a jelenség strukturális hatalmi lényegét. Két szempontból is veszélyes ez a beszédmód. Egyfelől lehetetlenné teszi, hogy a nemi erőszak strukturális lényegét megértsük, és ezzel megakadályozza az erőszak minden formája elleni hosszú távú harcot. Másfelől elősegíti az egyoldalú, kirekesztésre épülőtörténeti emlékezet kialakulását is. Ráadásul ez a diskurzus az áldozatok számára sem nyit meg olyan társadalmi teret, ahol az őket ért erőszakot méltósággal és a jövőre tekintve feldolgozhatnák.

 – Milyen nyomokat hagytak a magyar társadalmon a szovjet katonák által elkövetett szexuális bűnök, illetve azok elhallgatása, szőnyeg alá söprése?

 – A háborús vereség következtében a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzését tovább növelte a jogorvoslati fórumok hiánya, hiszen a szovjet hadsereg a megszállt ország jogrendjétől függetlenül működött. A bűn így büntetlenül maradt. A második következmény a kijárás kultúrájának továbbélése: akinek volt jó ismerőse vagy rokona valahol, próbálkozhatott azzal, hogy ne hozzá szállásolják be a katonákat. Mindemellett a nemi erőszakot elszenvedett nők magukra maradtak a jogi és orvosi segítség hiányában, ezért vagy hallgattak az őket ért traumáról, vagy úgy mesélték el, mintha mással történt volna. Sokszor megbetegedtek, és nemcsak a nemi betegségekre gondolok, hanem a lelki traumákra vagy függőségekre, amelyek a nemi erőszak vagy a nem kívánt gyerek megszületése nyomán, vagy éppen a mesterséges terhességmegszakítás miatt következtek be.

 – Gyakorlatilag lehetetlen megmondani, hogy mennyi nemi erőszak-eset történt a vizsgált időszakban. Mégis, akár a visszajelzések ismeretében mit gondol: a magyar családok mekkora része lehet érintett valamilyen formában? Mire lenne szükség a feldolgozáshoz?

 – Ha nem is minden családot érintett, de minden családban ismertek valakit, akivel megtörtént. Nagyon szép e-maileket kapok, és a könyvbemutatón is sokan odajöttek megköszönni, hogy erről írtam, mert ez azt jelenti, hogy végre lehet erről beszélni. A feldolgozás hosszú és munkaigényes folyamat, ez a könyv csak egyike az első lépéseknek, amivel adósak vagyunk.

 – A CEU társadalmi nemek kutatásával foglalkozó egyetemi tanáraként az utóbbi időben több fronton is támadásoknak volt kitéve. Hogyan élte meg az elmúlt hónapokat és az egyetem Bécsbe költözését?

 – Életem egyik legizgalmasabb és legproduktívabb korszaka, mely kristálytisztán bemutatta, hogy kollégák, ismerősök, barátok mennyire önazonosak és mennyire bátrak.Sokkal nagyobb társadalmi teret kapott a tudományunk, a sajtó érdeklődését is felkeltettük, most már csak rajtunk múlik, hogy ezt a régen esedékes társadalmi figyelmet ki tudjuk arra használni, hogy megvédjük a tudományt és a tudomány szabadságát. A bécsi költözés is sok lehetőséget hoz majd. A CEU negyedik alkalmazottja voltam 1991-ben, nem gondoltam, hogy 27 év után újból megadatik a lehetőség, hogy újra részt vehetek egy egyetemi kampusz létrehozásában.

Pető Andrea az MTA doktora, a Közép-európai Egyetem egyetemi tanára. Kutatási területe a 20. századi társadalom és a társadalmi nemek története. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki, 2006-ban az MTA Bolyai Plakettet kapta. 2018-ban az Európai Akadémiák (ALLEA) Kulturális Értékteremtésért járó Madame de Staël-díját kapta munkássága elismeréséül.

Szerző: F. Szabó Kata | Megjelent a Vasárnapi Hírek 2018. december 07.-i lapszámban

Rachel Kushner: A Mars klub

Kushner Man booker-díjra jelölt könyvéről, A Mars klubról, azt nyilatkozta egy interjúban, hogy kifejezetten arra szolgál, hogy fényt derítsen a Kaliforniában bebörtönzött nők valódi tapasztalatairól. Nem arról szól, amit a különböző jelentések lapjain publikálnak egy bizonyos szempont, vagy irányvonal mentén és nem is a politikai propaganda nyomására megjelentetett negatív vagy pozitív benyomások összességét szajkózza a női fegyintézetekről. Ezért (is) vetettem magam nagy érdeklődéssel a kötetbe, ami egyrészt beszippantott, másrészt hagyott bennem hiányérzetet. Mondom is miért...

Romy Hall kétszeres életfogytiglani büntetésének megkezdésével indít a sztori, a stanville-i női börtönből, a kaliforniai Central Valley-ben. Egy fegyencjáraton utazunk több más elítélt nővel egy buszon, akikről már a regény kezdetekor kiderül, hogy más-más háttérrel, etnikummal és történettel rendelkeznek. A könyv felütése igencsak erős, van itt babát váró női rab, meg babát megölt női rab, erőszakos bántalmazó, fehér felsőbbrendű, illetve egy olyan hölgy is, akiről semmi nem derül ki, tekintve, hogy a célállomás előtt nem sokkal meghal. Az őrök végtelen közönye, ridegsége megdöbbentő. Nem a trágár beszéd, nem a sértések, még csak nem is a bántalmazások, ami a legnagyobb sebet üti az olvasón, hanem a közöny. Egyszerűen nem kezelik sem Romyt, sem a többi bebörtönzött nőt emberként. Sokszor visszautal a történet például az őrök véleményére az anyaság-elítéltség kapcsán: gondolkodott volna akkor anyaként, mielőtt bűnt követett el, innentől neki már semmihez nincs joga.

"Ha engedelmeskedsz a szabályaiknak, még több szabályt hoznak. Vagy megküzdesz másokkal, vagy a végén semmid se marad."

Tényleg nincs. A rendszer nem törődik velük. Illetve csak annyiban, hogy a szabályait minden áron és eszközzel betartassa. Az erőszak persze virágzik mindkét oldalon, egy ilyen közegben már nincs hiteles forrás aki megmondhatná mi a jó és mi a rossz, az erkölcsi mutatók ugyan még élnek, csak a hangsúlyok tolódtak el. A tehetetlenség pedig újra és újra erőszakot szül.

"Az erőszak szó kiüresedett és közhelyessé vált a túl gyakori használattól, de még mindig volt hatalma, még mindig volt jelentése, sőt, egyszerre több is. Jelentett kemény cselekedeteket, amilyen valakinek az agyonverése. De mostanra már jelentett elvontabb dolgokat is, az emberek megfosztását a munkától, biztonságos otthontól, a megfelelő iskoláztatás lehetőségétől."

A regény egyik erőssége számomra az atmoszférateremtő ereje volt; a nihilt, a reménytelenséget, a fertőtlenítőszaggal kevert  mocskot, a szürkeséget kristálytisztán láttam magam előtt. A női karakterek sokszínűsége kedvemre való volt, sokkal kézzel foghatóbbá, életszagúbbá és szerethetőbbé tette a könyvet. Conan, pl. a transznemű izomember rengeteget jelenet elvitt a humorával, aztán számos szereplő megnyilvánult az önzetlen, önfeláldozó, barátságos oldaláról, melyek tovább mélyítették az alakok színességét. Nem, nem éreztem a kötetet szürkének egyáltalán.

Ugyanakkor A Mars klub hiányossága itt, ezen a téren jelentkezik meg. Kushner azt mondja, regényét egyfajta bepillantásnak tekinti, hogy az olvasók meggyőződhessenek azoknak a valóságos embereknek a széles köréről, akiket az állam láthatatlanná tett, kiradírozott a társadalomból. A kötetben végigvonul a sztereotípiákkal való szembesítés, úgy is, mint férfi-nő, másság-heteroszexualitás, más etnikum-fehér bőrű amerikai. 

"Észrevették már, hogy a nők lehetnek közönségesek, de férfiak soha? Soha nem hallani, hogy egy férfira azt mondják, közönséges. A közönséges férfi annyit tesz, átlagos férfi, egy tipikus férfi, egy illedelmes, keményen melózó valaki, szerény álmokkal és forrásokkal. Egy közönséges nő, az egy olcsónak kinéző nő. Egy olcsónak kinéző nő, az olyan nő, akit nem kell tisztelni. Egy nő, akit nem kell tisztelni, az olyan nő, akinek meg van az ára. Az alacsony ára."

Valós emberek, valós idejű problémáit, a fentiek alapján pedig több nézőpont több sztoriját várná az ember. De sajnos nem így van. A Mars klub öt ember történetével szolgál, akik közül ráadásul három férfi. A váltott szemszög tehát megvan, öt sors szálai futnak össze Romyban, a sajátján kívül megismerhetjük a szobatársa Fernandez, a tanára Gordon Hauser, egy "mocskos" zsaru Doc, valamint Kurt Kennedy történetét, azét a férfiét, aki miatt Romy rács mögé került. Ötük közül csupán egy nem fehér, Fernandez. Annyi jó arcot és karaktert varázsolt Kushner ebbe a könyvbe, hogy nem értem miért csak egy rövid szerepet, vagy egy befejezetlen ívű bekezdést adott nekik itt-ott. Conan csak néhol villan fel, többnyire Romy belső monológjai után, de szívesen olvastam volna még Laura Lippmann indítékairól és őrületéről, vagy a cellák királynőjéről Betty LeFrance-ról.

"A zárka csendje az, ahol a valódi kérdések visszhangzani kezdenek egy nő fejében. Az egyetlen valódi kérdés, amire lehetetlen válaszolni. Az, hogy miért tetted. "

A női karakterek szinte csak sémáikban erősek: hogyan kerültek kapcsolatba a bűnnel, milyen elcseszett kapcsolatuk volt az őket körülvevő férfiakkal, merre siklott ki az életük már gyerekkorukban, s hogy mennyire küzdenek a semmiből a gyermekükért, szerelemért, figyelemért, stb. Az egyetlen szereplő aki új perspektívát hoz a kötetbe és a börtön napokba, az Gordon Hauser. Ő az aki tanárként ki- és beléphet a börtönbe és börtönből, aki összeköti a kinti világot a bentivel, aki empátiájával próbál segíteni, reményt vinni a benti reménytelenségbe. Hausert egyszerre nyűgözi le és riasztja el a börtönlakók élete, mindannyiuk patrónusa, ugyanakkor próbál határvonalat húzni a jószándék és a érzelmi öngyilkosság között. 

Összességében tehát, van egy regényünk, ami arra hivatott, hogy bemutassa, milyen igazából az élet egy női börtönben, Kaliforniában. Ugyanekkor ezt három fehér férfi szemszögéből teszi meg (akik közül az egyik érthető módon meghal, ám így vajmi keveset szerepel; a másik pedig egyszer csak felszívódik); egy latin amerikai fiatal nőéből, aki egy igen-igen kicsi mellékszereppel bír; valamint egy fehér sztriptíz táncosnőéből, akinek veszte lesz az út, amelyen jár, és munkahelye a Mars klub. Azért ez különös. 

Félreértés ne essék, ez nem egy rossz regény! Sőt! Ez egy jó könyv! Kushner remekül ír, a szürke porlepte Kaliforniát, amit csak a női börtönruhák narancssárgája tarkít, úgy festette le, ahogy már nagyon régen nem olvastam, kortárs írótól pedig szerintem még egyáltalán nem. Azt gondolom, a női börtönéletről magáról is jól ír, anélkül, hogy szájbarágós, vagy klisés lenne, bemutatta azokat a "kellemetlen" aspektusokat, amelyek kizárólagosan egy női börtön sajátosságai, és amelyekkel nőként nagyon is tudtam azonosulni. Minden mondatából egyértelműen kitűnik, hogy sokat kutatott a témában, határozott és átgondolt véleménye van az amerikai büntetés-végrehajtásról. Saját, valamint társai gyermekkorát, mint az "ahol-minden-eldől" színterét mutatja be, majd állítja ebbe a sorba saját gyermekéét is, akit bekebelez a rendszer, akire jogot formálni többé nincs esélye.

"Rajta van az útján, ahogy én is az enyémen. Az élet sokáig ment előre. Életet adtam neki. Ez elég nagy adomány. A semmi ellentéte. A semmi ellentéte pedig nem a valami. Hanem a minden."

Valószínűleg ez a három szál futott szét az írónő kezéből, aki több dolgot szeretett volna összegyúrni, amelyek szétáradtak egy olyan szövegben, mely végül nem kötelezte el magát egyik mellett sem.

A könyvet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvastam 408 oldalon. Kiadás éve: 2018.
A kötetet kedvezményes áron megvásárolhatod ezen a linken keresztül.

Jonas Jonasson: A ​százegy éves ember, aki azon gondolkodott, hogy túl sokat gondolkodik

A svédek Forrest Gumpja, alias Allan Karlsson visszatért és szerencsére nem sokat változott!

Jonas Jonasson könyve A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című kötetének folytatása. A véletlen kalandok pont ott folytatódnak, ahol az első rész véget ért, Balin. Indonéziában, a luxushotelben történő hosszas tartózkodás azonban továbbra sem olcsó, és a forrásuk egy ideje kiapadt. Allan és barátja, Julius a kényelmes, ám végtelenül unalmas nyugdíjas napjaikat adósságból tengetik tehát a tutiban, melyet Julius új üzleti lehetőségek felkutatásával, Allan pedig vadi új, ajándékba kapott IPadjének szüntelenül olvasott híreivel próbál elviselhetővé tenni. A sztori ott kezd izgalmassá és a megszokott módon humorossá válni, mikor elérkezik Alan százegyedik születésnapja, melyre egy hőlégballont bérelnek. A szokásos tesze-toszaság és balfékeskedés aztán persze messze lendíti a regényt, jelen esetben egész pontosan Észak-Koreáig. Jonasson innen aztán az előzőekben már megszokott stílusban hozza az aktuális politika kifigurázását, hőseinek ennek megfelelő ironikus helyzeteket teremt Németországban, Svédországban, Dániában, Afrikában, Oroszországban és természetesen az USA-ban is.

"Névtelen sofőr csodálkozott, hogy a nemzetközi vendégek már két órakor vissza akarnak térni a szállodába.   

– Nem a szállodába megyünk, kedves izé, bármi is a neve. Előbb az elnöki palotába megyünk, és felvesszük a Nagy Vezetőt. Fontos találkozás lesz. Izgalmas, ugye?  

A sofőr elsápadt. A Nagy Vezetőt vinni egy állami alkalmazott észak-koreai sofőr számára olyan lehetett, mint egy svéd papnak magát Jézus Krisztust fuvarozni."

Szinte lehetetlen vállalkozás összehasonlítani a második részt az elsővel. Ugyanis ha megtesszük, a százegy éves ember reménytelenül alul marad a százévessel szemben. Külön kötetként egy kedves, könnyed, humoros írást olvashatunk egy hatalmas fazonról, aki a világtörténelem színpadán számos nagy emberrel találkozott, fontos esemény szereplője volt, majd százegy évesen elképesztő és helyzetkomikumban bővelkedő kaland szereplője lesz. Azt kell mondanom, a két kötetet egymás mellé állítva túl sok árnyék vetül a százegy éves emberünkre, és nem is biztos, hogy méltatlanul. Mindent összevetve nem éri el az első rész színvonalát, még úgy sem, hogy az Allan száz évéről szólt, ez pedig csak egyetlen egyet vesz górcső alá.

Allan és Julius karaktere semmit nem változott, a poénok pont ott ülnek és szerencsére kellő számban fel is vonulnak az oldalakon. Mégis, picit olyan, mintha a történet lelke valahogy elveszett volna Karlsson száz és százegyedik életéve között. A százegy éves Allan valóban túl sokat gondolkodik, nem túl sokat, de itt-ott már aggódik, és jóval empatikusabbnak tűnik, mint az előző részben. A politikai vezetők ábrázolása fergetegesen sikerült, Jonasson bravúrosan építi fel társadalomkritikáit, és adja szereplői szájába azokat. 

"– Azt mondják itt nekem, hogy megkapta az amerikai elnök Szabadság-érdemrendjét – mondta Donald Trump. 

– Bár az az elnök már a történelem része. Ez az elnök viszont visszaveszi a kitüntetést, ha nem válaszol a kérdéseimre. Vissza én.  

– Ha egyszer eljutunk oda, hogy kérdéseket tesz fel, igyekszem mindegyikre válaszolni – mondta Allan. – De az érdemrend visszaszolgáltatása nem fog menni. Annak valahogy lába kelt 1948-ban a tengeralattjárón, úton Leningrádba. Lehet, hogy az oroszok azóta is titokban őrzik valahol, amit mindig meg lehet kérdezni Moszkvában Putyintól, ha nem tévedek, eléggé jóban vannak."

Az, ahogyan Kim Dzsong Un a néphez beszél, aki persze retteg tőle, vagy ahogyan Donald Trump kérdések nélkül, kivörösödve folyton őrjöng és mindent ismétel, ismétel, mert ez az egyetlen kommunikációs eszköze, amivel megerősíteni tudja saját magát és az elmondottakat: egy folytonos stand-up comedy-vá teszik az oldalakat, mely rendkívül jól és könnyen fogyasztható. A fiktív párbeszédek ennek hatására teljesen hihetőek, viccesek, mosolyt csalnak az ember arcára.

"– Hat nap alatt sok mindent el lehet végezni. Csak maradjak életben, már meglehetősen régóta gyengélkedem. Voltaképpen vagy harminc-negyven éve. Már megettem, ahogy mondani szokás, a kenyerem javát. Noé kétségkívül megérte a kilencszázötvenet. A különbség csak az, hogy én tényleg annyi vagyok, amennyi.  

– Ki? – kérdezte Kim Dzsongun.  

– Noé. A Bibliából. Jó könyv. Jaj, ezt most nem kellett volna. Gondolom, nem olvasta, mert ha olvasta volna, saját magát kellett volna likvidálnia, ha jól értem a törvényeiket."

Ahol számomra leült a történet, ott egytől-egyig a mellékszereplők voltak a ludasak. A százegy éves embert körülvevő, felbukkanó figurák jellemábrázolása véleményem szerint laposabbra sikerült. Sokszor nincs is különösebb funkciójuk, mint hogy részt vegyenek egy-két eseményben, csupán azért, hogy Jonasson hozhassa az "elvárt" poénokat és helyzetbe hozza főszereplőjét, Allant. 

Mindazonáltal olyan kikapcsolódást nyújt a könyv, ami tökéletesen szórakoztató, nyugodtan elengedheti magát az ember olvasása közben, humoros és azt kell mondjam intelligens is. Nem csak fent már említett kikarikírozott társadalomrajz, vagy a politikai szatíra miatt, hanem számos rejtett jelzés is figyelemfelhívásként működik, görbe tükörként funkcionál, amire az olvasó csak a sokadik oldal után döbben rá. Allan például a maga százegy évével tökéletes kockává válik, amikor hozzájut szeretett fekete tabletjéhez, utalva ezzel sokunk képernyő- és kütyü-függőségére. Szerettem, hogy Allan még mindig szeretnivaló, hogy még mindig Julius agyára megy, és hogy Jonasson helyzetkomikumára, és humorérzékére még mindig lehet számítani. Nagyon várom, hogy Allan betöltse a százkettőt!

"– Az én nevem Allan. És ez itt a legjobb barátom, Julius. Aki spárgatermesztő. Én nem vagyok semmi, csak öreg. Ha hiszi, ha nem, ma van a százegyedik születésnapom."

A regényt az Athenaeum 2018-as kiadásában és jóvoltából olvashattam 428 oldalon.

Amennyiben tetszet, a könyvet kedvezményesen most meg is vásárolhatod, ezen a linken keresztül.

Gill Sims: Hát persze, hogy iszom!

Most őszintén. Hát nem nagyszerű cím ez? Kellőképpen megmosolyogtató, kicsit pökhendi, enyhén felcsigázza az érdeklődést és nem megszokott. De ami a legfontosabb, a könyv elolvasása után azt kell mondanom önazonos is.

Az alapsztori az, hogy az írónő már évek óta rendszeresen vezetett egy blogot a Facebookon, Peter and Jane néven saját kis családi élete és viszontagságaik történetéről, majd ezekből a bejegyzésekből összerakott egy kellemes könyvet. A kötet humoros hangnemben íródott, középpontban egy 30-as évei végén álló anyával, akinek két gyerkőce, egy férje, egy kutyája, és egy teljesen átlagosnak mondható élete van. A mindennapjait a család, a gyermekek körüli ugrálás és a napi mókuskerék teszi ki, körítve egy részmunkaidős állással és beborítva jó adag, meg nem valósított, és "ezt-nem-így-képzeltem" álommal. 

"Nem akarok én is olyan lenni, mint azok a nők, akik minden héten rendbe rakatják a frizurájukat, és csak "a gyerekeikért élnek". Ott csoportosulnak az iskolaudvaron, és próbálják túllicitálni egymást azzal, mi mindenben tűnik ki a drágalátos csemetéjük, ilyen szuper állást kapott a férjük, és milyen egzotikus nyaraláson vettek részt.Én egyszerűen jó sok whiskyt akarok inni egy füstös jazzklubban, miközben miniszoknyában feszítek, és egy jóképű pasas duruzsol a fülembe.Érdekes foglalkozást szeretnék, hogy végre használhassam az agysejtjeimet (biztos vagyok benne, hogy maradt még néhány…). Újra izgalmat, romantikát és veszélyes helyzeteket szeretnék. Szeretnék Párizsba szökni, hogy egy manzárdszobában átéljem az igaz szerelmet (mindezt természetesen a szinte kötelező szegénység és éhezés nélkül).Gyanítom, hogy Simon és a gyerekek nem ájulnának el a tervemtől, nem kizárólag azon akadnának fenn, hogy igazából utálom a jazzt.”

Ami a Hát persze, hogy iszom! sava-borsát adja, az egyrészt maga a napló formátum: a kötet egy iskolai év kezdésével indít, amikor is Ellen elhatározza, hogy idén minden sokkal olajozottabban és rendszerben szabottan fog zajlani, kevésbé lesz szétszórt, és szeszélyes. A másik nagy erőssége mindenképpen a lapokból oldalanként áradó önirónia és szarkazmus. Sims már a regény kezdetén nem totojázik és beismeri, hogy nagy valószínűséggel idén sem lesz minta anyuci, és a gyerekei sem eminensek, az előre megálmodott napi rutint és esti csésze zöld teát pedig gyorsan kiváltja a káosz és a kanapén lerogyva eliszogatott pohár bor. Vagy kettő.

Azok a felvonultatott szituációk, amelyekben a kimerült édesanya próbálja egyensúlyban tartani a munkáját, a magánéletét és a háztartás vezetését, nos...hogy is fogalmazzak...több, mint életszerűek. Úgy konkrétan mi magunk, 30-on túli családanyák vagyunk. Azok, akik reggelente épp csak ki tudnak kecmeregni a kávéfőzőig, miután többször is kinyomták a telefonjukon az ébresztőt, hogy korántsem tündéri mosollyal az arcukon megpróbálja felébreszteni, és iskolába indítani a gyerekeket. Azok, akiknek még mindig nem sikerült beszerezni a legmenőbb és legpraktikusabb, legmárkásabb uzsonnás dobozt, amelyben mosolygó pofis, formára vágott egészséges finomságok lapulnak. Nap, mint nap. Azok, akik előző este nem képesek összeállítani a másnapi, kifinomult és elegáns stílusjegyeket tükröző, viselni kívánt szettjüket. Vagy ne adj' Isten, nem is rendelkeznek az ízléses ruhatár alapdarabjaival. Azok, akik még mindig nem sajátították el a francia fonás fortélyait, és sütni sem hajlandóak hajnal egykor a másnapi iskolai bulira, hanem inkább vesznek valamit gyorsan reggel a pékségben. Azok, akik nem tudnak cicás szemet rittyenteni maguknak a szemhéjtussal, sőt még laza kontyot sem a Pinterest bejegyzései alapján. Ugye, nem kell folytatnom a sort?

Könnyű azonosulni tehát a könyv karaktereivel, ami mindamellett, hogy rendkívül vicces tud lenni, egy kicsit ijesztő is. Éles tükör, melyben túl jól láthatók a botlásaink, gyengeségeink, mulasztásaink. Gill Sims kötete azon kívül, hogy igazi szórakoztató kikapcsolódást nyújtó írás, egész jó fejlődésregény. Az önmagunkkal való szembenézésre hív fel, mások elfogadására tanít humorral, a felelősségvállalás mibenlétét és annak határait feszegeti. Fontos, hogy merjünk esendőek lenni, hibát véteni! Ahogy bele kell férnie az életünkbe a szabályoknak, úgy helyet kell kapnia időnként a kisebbségi komplexusunknak, a káosznak és egyéb emberi jellemvonásunknak. Az írónő szép számmal be is bizonyítja a történetben, hogy senki nem az, akinek véled, és főként nem az a tökéletes valami, ami látszik. Csak egyszerű emberi lények. S éppen így, s ezért jók. Szerethetőek.

Összességében azt hiszem, akinek tetszett a Rossz anyák című film és társa, az szeretni fogja a kötetet. Néhol úgy éreztem, kicsit sok az azonos gondolat, néhol túl kevésnek találtam a mondanivalót.  Egyébként minden szülőnek ajánlanám. Minden olyan helyzetről szól ugyanis, amikor az ember besokall a maximalizmussal, és boldogan belezuhan a saját esendőségébe. Szerintem sokunknak nem kell magyarázni a túlnyomás miatti gőz kieresztését, akkor sem, ha az egy-két (több) pohár alkohol elfogyasztásában ölt testet. Akinek pedig a könyvből nem jött le a lényeg, az bontson ki egy üveg bort, és érezze jól magát egy olyan könyvvel, amit igazán szeret.

"Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek." /Vekerdy a szülői stratégiáról/

A könyvet a Partvonal 2018-as kiadásában olvastam 360 oldalon. A kötetet kedvezményes áron megvásárolhatod ITT!

Rhiannon Navin - Egyetlen gyermek

Sokáig tologattam a kötetet, mert olvasás előtt nem néztem utána a könyvnek, fülszövegét pedig nem böngésztem végig. Szentül meg voltam győződve róla, hogy a könyv egy meddő anyáról szól, aki csodával határos módon gyermeket szül, és az egész történet egy krimibe ágyazott félelmetes írás. Valószínűleg összekevertem egy hirdetéssel...Ezért most haragszom egy picit, mert előbb is sort keríthettem volna erre az édes rettenetre.

A sztori in medias res indít, de úgy, hogy attól olvasás közben bent reked a levegő. Vagy összeszorul a torok. A könyv a hat éves, kisiskolás Zach szemszögéből íródott, még hozzá kiválóan. Képzeld el, hogy hat éves vagy, sokad magaddal plusz a tanítónéniddel bezárkózva egy szűk iskolai szekrénybe, amit egy kallantyú fog csupán. Azt pedig te tartod belülről, miközben kint egy fegyveres ámokfutó szedi áldozatait és a sok lövést, csak a sikolyok zaja szakítja meg. 

Erősen meglepett, hogy Navin első kötetes író, mert rettenet érzékletesen ír. Én már a könyv első pár oldalánál teljes gyomorgörccsel ültem szegény Zach miatt, nem utolsó sorban azért is, mert nekem is van egy iskolás korú gyerekem. A főszereplővel már az elején felülünk egy érzelmi hullámvasútra, ami a könyv egész történetén végighalad. Traumával indítunk, de rögtön kapunk pánikot, bezártság érzetet is, hogy pár perc alatt teljesen kihúzzák a lábunk alól a talajt, és az addigi biztonságos kis világunk egy csapásra megváltozzék.

"A mai nap úgy kezdődött, mint egy rendes nap, de mostanra teljesen megváltozott. És Andy nem fekszik az ágyába többet, úgyhogy az ágya szépen bevetve marad."

Andy ugyanis Zach bátyja. S mint a fentiekből is kiderül, a lövöldözés egyik áldozata. Zachnek nem elég elviselnie és feldolgoznia az iskolában tapasztaltakat, hozzájárul még ehhez a szülei és a család gyásza, a változás, a semmi sem ugyanolyan többé-érzés és a bűntudat. 

"Az összes ember a házunkon túl ugyanazt csinálja, mint mindig. Én meg azon tűnődöm, vajon tudják-e, hogy itt, a mi házunkon belül minden megváltozott."

Bűntudat, mert az öcsi-báty kapcsolatba bepillantva rádöbbenünk, Andy korántsem volt az a klasszikus jó gyerek és szuper tesó, mint ahogyan az pl. később a búcsúztatón elhangzik. Szabad ezért először egy kicsit felmérgesedni? Szabad emiatt egyszerre szomorúnak és megkönnyebbültnek lenni? Döbbenet, ahogy az írónő megjeleníti azt a gondolatvilágot, amiben egy hat esztendős mozog, sokszor fizikai mivoltukban kísérve az ambivalens érzéseket keltő testvér viszonyt, a megélt érzelmeket.

Főhősünk annyira okos és annyira cuki, mint egy rendkívül intelligens és édes hatéves. A veszteségeit és a biztonságérzetét pótlandó, visszanyúl a régi, szeretett plüsshöz, bunkit keres és alakít ki magának a házukon belül. Szükség van erre, ugyanis a várakozással ellentétben, a "rossz" báty halála nem többlet figyelmet eredményez felé a szüleitől, hanem éppen ellenkezőleg. És mintha ők sem ők lennének többé. Apa egy kedves, de teljesen elveszett, bizonytalan valaki, anya pedig... Anya pedig egy teljesen és tökéletesen idegenné lett ismeretlenné válik a gyász különböző fázisaiban. Olyan valaki, aki mellett Zach többé nem kiegyensúlyozott. A mi hatévesünkben tehát rendkívül összekuszálódtak az érzelmek, de van annyira okos, hogy érezze,  ez nem jó, ha így marad, ezért festeni kezd. Mert az segít elkülöníteni őket. Ezáltal megérteni és feldolgozni is. Szerettem volna, ha a különböző, Zach által felvázolt színek is megjelennek a borítón, mert a jelenlegi fehér házikó nem takarja be az egész sztorit. A fehér - együttérzés szín, és bár Zach családja végül ennek köszönhetően válik újra Zach családjává, a könyv mondanivalója és a közben megélt érzelmek skálája sokkal-sokkal színesebb ennél. Csakúgy, mint a kisfiú által festett, a búvóhelye falát díszítő rajzlapok.

"Piros – Szégyenkezés Szürke – Szomorúság Fekete – Félelem Zöld – Harag Magányosság – Átlátszó Sárga – Boldogság Megvártam, amíg az érzelemképeim megszáradtak, akkor kihoztam a konyhából a ragasztószalagot, és kitettem őket a búvóhelyem falára. Ez jó hely nekik. Lefeküdhettem Andy hálózsákjára, és nézegettem az érzéseket. Most külön voltak, így könnyebben gondolkodhattam rajtuk."

Míg Zach próbálja feldolgozni, hogyan lehet egyszerre ennyi különböző érzés egy emberben, a családon belüli hierarchia megbomlásán kívül a többi szereplő egymáshoz fűződő kapcsolatát is feltérképezzük. Így derül ki az osztálytárs Ricky anyukája és Zach apukája közötti viszony, illetve bepillantást nyerünk az áldozatok családjának fájdalmán kívül, az elkövető családi hátterébe is. Charlie, a jóságos, végletekig gyerekbarát iskolai biztonsági őr karaktere a színes hullámvasutunk egyik sötét mélypontja, fiát, az elkövetőt, ugyanúgy szerette, mint az áldozatok a sajátjukat, ő azonban eljött "Charlie angyalaiért". Feldolgozhatatlan, örökké tartó fájdalom. Bűntudat. Szégyen. Szeretet.

"De emlékeztem, ahogy Charlie anyára nézett, amikor anya azokat a gonosz szavakat mondta neki. A szeme egészen nagynak tűnt, főleg, hogy az arca a megöregedéstől nagyon kicsi lett, és szinte ijesztő volt az összes kiálló csont. Az volt a legszomorúbb arc, amit valaha láttam. Arra gondoltam, hogy apának nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy Charlie-nak nem lett semmi baja, mert lett. Az ő fia is meghalt, és ez neki ugyanúgy fájhatott, ahogy nekünk Andy halála, csak Charlie-nak sokkal rosszabb, mert a fia megölte az ő angyalait, és ez rosszabb, mint ha egyszerűen csak meghalt volna."

A másik érdekes kérdés, ami szintén elgondolkodtatott és ráébresztett, hogy mennyi szemszögből is lehet vizsgálni ugyanazt a dolgot, az a szülő-gyermek kötelék kapcsán jött elő. Azt hisszük ugyanis, ha bármi baj, probléma, nehézség adódik, a szülő mindig ott van a gyereknek. És mi van a gyerekkel? Annyira fájdalmasan szépen ábrázolja Navin, hogy bizony a gyerek is ott van minden tragédia és rettenet közepén is a szülő mellett. 100%-osan. Akkor is ha kellemetlen, ha ciki, ha máshol lenne, ha rossz.

"Anya fogta a kezem. Egyre jobban és jobban szorította. Már szinte fájt, mégsem próbáltam elhúzni tőle. Anyának szüksége van arra, hogy szorítsa, gondoltam."

Az ember szíve bizony meg-megszakad oldalról oldalra, ahogyan a gyerek próbálja feldolgozni az őt ért traumákat, miközben körülötte minden és mindenki darabokra hullik szét. Ez a gyerek a mérhetetlen, soha el nem múló szomorúság, a szégyenérzet, a lelkiismeret furdalás és a gyász mélypontjain át is kapaszkodót keres. Saját kis világából merít, olvasmány élményeiből próbálja felkutatni a boldogság titkait, hogy megpróbálja a szüleinél is alkalmazni az olvasottakat. Saját kis világot épít, ha épp minden és mindenki veszni látszik már, féltőn óvja titkát, ám azonnal szívesen megosztja azzal, akiről azt gondolja, szüksége van rá. Nem kis vállalkozás, ugyanakkor végtelen okos megoldás volt az írónőtől, hogy egy ilyen kemény történetet egy ilyen kicsi emberre bízzon. Nem kis vállalkozás, mert életkornak, megélt tapasztalatoknak, saját hangnak, mind-mind passzolnia kellett a kötetben. Ugyanakkor okos is, mert ha bejön, ki lehetne hitelesebb hang, egy gyereknél? Zach hangja, az ártatlanság hangja. Személyében egy lapra tett fel mindent Navin, de ez a lap royal flush-nek bizonyult.

Beleolvasni is TUDSZ

A kötetet kedvezményesen megvásárolhatod ITT! Köszönet az Athenaeum Kiadónak a könyvért, melyet 358 oldalon olvastam. Megjelenés éve: 2018.

Eimear McBride - Kisbohémek

Óh, ez a könyv! Zsigeri és káprázatos. Hatalmas gyomros a szépséges, de furcsa pasztell borító mögött. Hazudnék, ha azt mondanám megvett magának elsőre, mert a stílus és a nyelvezet már eleve annyira unikum, hogy rögtön tudtam, ez bizony megosztó lesz. Aztán ott van a szép lassan kibontakozó történet. Nyers brutalitás, ugyanakkor mézédes őszinteség. Egy idő után annyira szerettem olvasni, hogy újra és újra elolvastam belőle részeket. Pedig nem kifejezetten könnyű olvasmány. Sőt, egyáltalán nem az. Nehéz olvasni, időt és figyelmet követel magának. Egyrészt az E/1-es személy, jelen idős mesélés és a szabadversre hajazó stílus miatt, másrészt pedig gyomorforgatóan szürreális, a 18 éves, frissen Londonba került, Írországban felnövő színinövendék narrációja végett. Jó nagy adag elvonatkoztatási és beleérző képesség nélkül bátortalanabbak ne vágjanak bele, mert enélkül elkedvetlenít, megfullaszt a tömény elbeszélés mód. Aztán viszont a történet visz magával és elborzadva kell, muszáj olvasni ezt a csodás rettenetet, hogy aztán újra döbbenten pillogjon az ember lánya a lapok felett. Só a sebbe. Tudom szeretni.

                   

Nem véletlenül tettem egymás mellé a két borítót. Esztétikailag semmi kivetnivaló nincs a magyar kiadásban, kifejező és gyönyörű, de igazán az eredeti borító fogott meg a maga "blackout poetry-s" ábrázolásmódjával. Mert hogy a könyv is teljesen ilyen.

"Kipakolok bugyit, kazettát. Hát így indul a hétvégém a honvágytalan újban. Még azután is, hogy rám izzad a fal, úgy gondolom, itt a helyem. Még mikor az előtérben a búcsúpohár-gajdolás üvöltözésbe fordul is. Még ha a vécépadlón pisa fénylik is. Megjöttem és itt a helyem."

A helyszín a '90-es évek Londonja, ide érkezik egy fiatal színi növendék ír lány, aki egyik este találkozik a nála jóval idősebb befutott színész-rendezővel. Kettejük szerelméről, a lány útkereséséről, nagy adag eszközként (is) használt szexualitásról, bántalmazásról, frusztrációról, testi és lelki sebekről, aberrációról szól a két ember története. A nevük ugyanis, csakúgy, mint mindenki másé, elveszik a vélt-valós-képzelt gondolatfoszlányok, benyomáshalmazok és illúziók között. A könyv utolsó harmadában kapnak csak nevet a főszereplők, addig köznevekkel illeti őket az írónő úgy, mint Lakótárs, Házinéni, stb. Párbeszédek valójában nem léteznek, illetve csak alig, afféle megerősítésként, hogy igen jól, vagy nem, nem jól tetted helyére az eddig történtekben a szereplőket.

 "Úgy beléd szerettem, hogy csak erre tudok gondolni. Amit mond, átjárja az egész testem, mikor magához von. Én is szeretlek, mondom, miért halogattad ennyit? És figyelem, ahogyan az ő testét is átjárja. És elhiszem, hogy tudja, szeretem. Rám mosolyog. Visszamosolygok. És a közelgő zuhanás már jelen. Örülünk neki. Belevetjük magunkat. Alig várjuk, hogy megtudjuk, milyen mélyre."

A történet maga, azt kell mondjam, lehetne éppen elcsépelt is a maga fiatal lány-érett férfi kombójával, akik mindketten hányatott sorsúak, de a végén egymásra találnak, blablabla... Azt, hogy mennyire mégsem erről szól a kötet, már a legelején sejteni lehet. Eil víziónak tűnő gondolatai mélyebb és ronda titkokat rejtenek, Stephen esetében pedig csak töredékekben bontakozik ki a kép: a lecsúszott, de sikeres színész figurája mögött jóval több lapul. Elképesztő, szív- és torokszorító, ahogyan ez a két sérült ember próbál kapaszkodni egymásba, sokszor a testiséget felhasználva megváltásként. Van itt mocsok bőven, két olyan ember kapcsolatát élhetjük meg, akik csak akkor tudnak tovább lépni és feldolgozni, ha előtte szándékosan okoznak maguknak és a körülöttük lévőknek még nagyobb sebet, fájdalmat és kárt. Csak így képesek a túlélésre. Fáj valamid? Okozz még nagyobb fájdalmat, hátha akkor elfeleded.

"Megperzsel a túlontúl gyönyörű nézés. Ahogyan a kétségbeesés túlpartjára elér a hit, bár az élet nem. És ott, az óriási katedrális boltíve alatt a magánya legyek én teljesen. Feladjam a korlátaimat, váljak csak egy lánnyá, egy másik emberré ezen a világon, akiből most szökik el az élet. Ő hagyja, hogy a kezem a kezébe csússzon, nem szól semmit, de most ő is megperzselődött, látszik. Hát ebben – hit vagy sem – úgy találjuk, egyek vagyunk."

Eily útja, önkeresése Stephen mellett éppen 9 fejezeten keresztül tart, ennyi idő, míg a szűz, ír katolikus lányból felszabadult szexualitással bíró felnőtt nő lesz. Át bizonytalanságon, barátságon, megcsaláson, honvágyon, drogokon, szexen, színházon, szexen és még több szexen. A Stephennel való viszonya is egy éjszakás kalandként indul, hogy aztán a kínos pillanat valami zavaros, rendezetlen, de komplex függéssé alakuljon kettejük között. Olyan veszélyes vonzódás ez, ami egyszerre emel az égig és tapos a pokol legaljába.

"Tüzel a képem, elképzelem, mit fogok látni, az ő szeme mosolygósra keskenyedik […]. Tessék fölnézni rám, mondja […]. Erőltetem, de a szeméig mégse. A karcsú válla. A sápadt mellkasa. A karhajlata, az erek kötélzete. Kiállnak a kicsi bordái. A hasa alján sötétebb szálak, mint a fején. Még? Bólintok. Nadrág le a hosszú lábszáron. Keskeny, nem girhes."

Mindezek után nem mehetünk el szó nélkül McBride tabu döntögetése mellett, hiszen a regényben olyan témák kapnak helyet, mint a családon belüli erőszak, női promiszkuitás és szexuális identitás kérdése. Érdekes, hogy az írónő elbeszélési stílusa olyan fergetegesen magával ragadó, hogy a sok szörnyűség és kibogozni váró csoda között észre sem veszi az ember, mikor csöppent bele a két főszereplő illékony intimitásába. Pedig egyszer csak benne vagyunk, ráadásul olyan voyeur-ként, aki  nagyon benső körből, kb. két milliméteres távolságból figyelheti a dolgokat. Ami nem mindig jó, de elmenekülni egyszerűen lehetetlen.

"Még sose láttam sírni. Úgy visszafiatalodik tőle. […] idétlenül szorongatjuk egymást. Olyan csont és bőr, hogy már tudom, eljutottunk a szerelem túloldalára. Az nem gyűlölet. Annyira tisztán látom ezen az estén, hogy a szerelem ellentéte a kétségbeesés."

Kétségtelen, hogy ezt a regényt pont annyian fogják utálni és lehúzni, mint amennyien rajongani érte. Keletkeznek majd mindenféle teóriák az egyedi, szinte újjá alkotott nyelvezet miatt, amit próbálnak megfejteni, belemagyarázni és így követezetlennek is titulálni. Ugyanakkor McBride vitalitása, újszerűsége, nyelvi hangulata, akárhogy is nézzük, jelentős eredmény. És minden hibája, következetlensége és zavarba ejtő, puzzle-szerű történetmesélésének zavarba ejtő nehézsége miatt, tökéletes rajzolta egy tökéletlen szerelemnek. 

"Hát felnőttem egyetlen éjszaka? Egy napon belül? Hozzá kucorodva a keskeny ágyon, a karjaink bölcsőjében, a lábunk fonatában figyelem, milyen mélyen alszik, messze már a múlt fenyegetése, míg én szerelmesen fekszem itt. Milyen nagyon és sokkal hamarabb, mint hittem volna. Azt hittem, évekbe telik még. De megvan az én birodalmam, ahol addig csak ceruza volt meg toll. Hirtelen, egészen hirtelen. Többé nem mélyben, sötétben rekedt hal. Az voltam nyílásokon, áramlatokon keresztül. Most fel a felszínre. Ki a napra."

A kihagyhatatlan élményért köszönet az Athenaeum kiadónak. A kötetet 360 oldalon olvastam, megjelenés éve: 2018.

UPDATE:

2019. tavaszán nem hagyott békén és újra kellett olvasnom. Bevallom Kedvenccé lett. Furcsa perverzió ez, de nem tudok szabadulni kettejüktől. Lehet, nem is akarok. Pont úgy érzem magam, mint a szerelmes Eily a könyv lapjain: "Szétterülök egy lány darabjaivá, aki reménytelenül szerelmes."

Lucy Strange - A ​fülemüleerdő titka

Lányregények őszinte híveként, nagy kíváncsisággal és még nagyobb elvárással kezdtem neki a számomra teljesen idegen Lucy Strange regénynek. Kigyönyörködtem magam a szépséges borítóban, majd megsimogattam az első lapokat, mert azok is csodálatos, akár ki is színezhető ábrákat rejtenek.

Fülszöveg: Elragadóan szövevényes történet barátságról, tündérmesékről és családi titkokról. 
1919-et írunk. Mama beteg. Papa külföldön kap munkát. Jane dadus túl elfoglalt, hogy odafigyeljen Henriettára, és az árnyakra amiket lát – vagy látni vél – az új házukban, Remény-lakban. Teljesen egyedül, néhány mese társaságában Henry felfedezi, hogy Remény-lak tele van különös titkokkal: elfeledett padlás, kísérteties alakok, rejtélyes tűz, ami a kert mögötti fák között pislákol. 
Egy éjjel kimerészkedik a Fülemüle-erdő sötétjébe. Vajon mit talál, ami az egész életét megváltoztatja?

Nos a kezdeti ujjongásom nem tartott sokáig, és bizonyos előítéletek csúnyán kezdték felütni a fejüket, ugyanis már a kötet elején kiderül a főszereplő Henry (Henrietta) vezetékneve: Abbott. Kezdjük ott, hogy az én legeslegkedvencebb klasszikus lányregényem főszereplője nem más, mint Jerusha Abbott, a Nyakigláb apó szeretnivaló, kis nagy szívvel megáldott Judyja. Szóval nem öntött el a nagy öröm, hogy ezek szerint Lucy Strange is Jean Webster rajongó, olvasva a fülszöveget és ismerve az említett kötetet, egyértelműnek véltem, hogy Lucy leutánozta Webster sanyarú sorsú árváját egy sanyarú sorsú kamaszlányra és még annyira sem vette a fáradtságot, hogy főhősének egy eltérő család nevet kreáljon. Tudom, csak gyakran elfelejtem: csúnya dolog ítélkezni. Mert hogy hatalmasat tévedtem!

Ahogyan Henry egyre beljebb és beljebb haladt a félelmetes, de ugyanakkor csodálatos Reménylakhoz tartozó fülemüleerdőben és annak rejtélyeinek megoldásában, úgy lágyult el az én egyébként sem túl kérges szívem az Abbott lány és írójának irányában.

A könyv története egy tragédiát követő változással indít, az Abbott család vidékre költözik, mert három gyermekük közül a legidősebbet elveszítették. Az apa a munkájába és általa jó messzire menekül, az anya pedig eltéved saját belső világában. Henryre és Judy nénikéjére marad a feladat, hogy vigyázzanak Malackára, aki egyébként Roberta és kisbaba. Nagyon tetszett  a könyvben a szereplők egyszerű, de rendkívül igényes karakter ábrázolása, amin csak Strange hasonlatai tesznek túl. Annyira szeretem, mikor valaki nem fél használni a szavakat! Nem fél használni, színnel és illatokkal, és ábrándokkal megtölteni és minden negédesség nélkül továbbadni. Ilyen A fülemüleerdő titka.

A könyv, a kamasz Henry szemszögéből mutatja be a gyász feldolgozásának módjait, a felelősségvállalás kérdését, az elmagányosodást, és az újra egymásra találás örömét. Az édesanyja depresszióba süppedésével és a cseppet sem jóindulatú doktor megjelenésével főhősnőnk is egyre mélyebbre merül kétségbeesésében, rengeteg belső vívódásnak, aggodalomnak lehetünk tanúi Henry jellemfejlődésén keresztül. Csodaszép megoldás, hogy az írónő a kamaszlány halott bátyját hívta elő erre a szerepre, ő az aki motiválja, erősíti, támogatja Henryt, aki egyéb társ, vagy felnőtt híján a mankója lesz ebben a végtelenül nehéz helyzetben. 

Henry több, kedves barátra is lel az események előre haladtával, kik remek segítői lesznek, kezdve a fülemüleerdő titokzatos boszorkányával, egy lerázhatatlan sánta rémisztő emberrel, hogy a világháborút megjárt sebhelyes arcú férfiról már ne is beszéljünk. Nagy hangsúlyt kap a regényben a családi és azon belül a testvéri szeretet, amit jóleső örömmel olvastam, annak ellenére, hogy a történet számos része fájdalmasan torokszorító.

"- A történeteknek nincs mindig boldog végük, Hen. - mondta csendesen."

Henryt ennek feldolgozásában újdonsült barátja, Pille segíti, aki tele van meglepetéssel, történetekkel, és persze szívjósággal.

"- Egy rövidebb élet is élet, Henrietta Abbott- mondta. -Sokat gondolkoztam ezen. Egy rövidebb élet röviden,de fényesen ég…Egy fényes csillag."

Óh igen, történetek! Henry egy igazi, vérbeli könyvmoly, aki a történetek varázsával, a fantázia szépségével és a szavak erejével veszi fel a harcot a veszteségek, tragédiák szülte démonokkal, és segítségükkel hozza vissza édesanyját a fájdalom rengetegéből, édesapját pedig a saját maga által okozott száműzetésből.

"- A táviratod az oka, Hen. - mondta. - A távirat, amit tegnap reggel küldtél.

A kiválasztott szavakra gondoltam. Csak négyre volt elég pénzem. Gyötrelmes volt - hogyan magyarázhatnék meg neki mindent, ami történt, csupán négy szóban?

Végül ezeket a szavakat választottam:

Itt van szükségünk rád."

A furcsa titkok; az 1. világháború utáni időszak szomorúsága; az édesanya mérhetetlen, gyermeke elveszítése felett érzett fájdalma; egy kamaszlány félelme, hogy mindenki eltűnik mellőle, akit szeret; - mind-mind olyan szépen és lecsupaszítva van megírva, hogy a történet végig rabul ejt, a szereplőkkel együtt szorong, örül, sír az ember, anélkül, hogy bármikor csöpögőssé válna a kötet. A természet bevonása és megjelenítése kiváló eszköz a regényben, a madarak, a természeti jelenségek, leírások valójában egy-egy érzelem, lelki állapot ábrázolásai, lenyűgöző köntösbe bújtatva. 

Henry története a szívembe markolt, és arra késztetett, hogy azonmód kedvenccé avassam és feltegyem a legkedvesebb könyvespolcom féltett kincsei közé.
Az új helye közvetlenül a Nyakigláb Apó mellett van.

A könyvet kedvezményesen megveheted ITT!

A regényt a mindennapkonyv.hu jóvoltából olvastam, a Manó Könyvek 2018-as kiadásában 320 oldalon.

Monique Schwitter: Egyik a másikban

Mondhatnám, hogy átverés áldozata lettem, de nem mondom, mert nem haragszom. Becsapva sem érzem magam, mert azt gondolom, az irodalom elég sokszor és olyan végeláthatatlanul széles spektrumban tud szubjektív lenni, hogy éppen ettől gyönyörű. De, hogy a címadó kötetnél maradjak: Schwitter könyvét a fülszöveg, és a netes ajánlók alapján egy viszonylag könnyed szerelmi történetnek véltem, egy-két bájos, a felületet karcolgató gondolattal, amelyekkel szintén nő lévén majd remekül azonosulhatok. Nem így történt. Ahogy haladtam az olvasással, úgy kellett rádöbbenjek: bizony-bizony pofára estem. Ez a könyv személy szerint a földbe döngölt, egy kicsit meg is taposott, hogy aztán az arcomba tolja a maga örök érvényű igazságát: amíg nem tudsz lezárni dolgokat, amíg viszed magaddal a sebekként szerzett mázsás súlyokat, addig soha semmi nem fog megváltozni. És marad a pofára esés.

Óh igen, a borító. Látszólag nem egy nagy alkotás, és ha semmitmondónak nem is titulálnám, biztosan elmennék mellette pár rövid pillantás után. Végül a regény olvasása után döbbentem rá, mekkora ötlet volt ez a formás vádlijú női láb, aki éppen eltaposni készül az időt.

A kötet tehát afféle visszatekintős szerelmi történetként indul, amelyben az írónő, aki a történetben szintén író, színházi ember és rendező, felidézi ifjúkori nagy szerelmét, Petrust. Petrus, mint afféle első, gondtalan szerelmek egyike, aki végigkíséri a felnőtté váláson, egy negatív élmény kapcsán kerül célkeresztbe, a főhősnő rákeres a neten és döbbenten szembesül halálhírével. Vele indul ez a fura, patchwork regény, amiben aztán megismerhetjük valamennyi, életében eddig előbukkanó férfihoz fűződő viszonyát, kapcsolatait. 

"Ha bármelyikünk hirtelen ráguglizik az első szerelmére, az csak a kopogás miatt van, amit elalvás előtt hallott, illetve reggel még hangosabban, amikor belenézett a tükörbe, és meglátta a mély, függőleges ráncokat a szemöldökei között."

A férfiak szám szerint tizenketten vannak és valamennyien az apostolok neveit viselik. 

A keresztény hagyományok szerint az apostolok azok a férfiak voltak, akiket Jézus választott maga mellé, s akikkel küldetését együtt végezte. Maga az apostol szó görög eredetű és küldöttet jelent. Az apostolokról elsősorban a Bibliában olvashatunk – az evangéliumokban és az Apostolok cselekedeteiben. Egy helyütt nem olvashatunk az összes apostolról, János evangéliuma nem sorolja fel őket. Viszont itt kétszer is megjelenik az a Natánael, akiről a szinoptikusok nem tesznek említést. János nem mondja róla, hogy ő is apostol lenne, ám Jézus feltámadása után az apostolok közösségében említi. Natánaelt Bertalannal szokták azonosítani, ugyanis az Apostolok cselekedeteiben (1,13) a felsorolásban Bertalan helyén áll a neve.
Mindezt azért is tartottam említésre érdemesnek, mert a könyv nagyszerűségét láttam benne igazolni. Minden apró, előre talán nem is feltűnő részletnek mélyebb jelentése van és minden mindennel összefügg. Ez pedig különösen izgalmas vállalkozás, mert a regény maga egyáltalán nem cselekményes, vagy pörgős, inkább egy végtelen lassúsággal hömpölygő gondolat-folyam. 

A különféle kapcsolatok bemutatása egy soha véget nem érőnek tűnő szellemvasútra ültet, szédítő sebességgel robognak el mellettünk az emlékek, mindig csak apró szilánkjukat felfedve. A könyvben az idősíkok is folyton váltakoznak, ami az elején igen zavaró tud lenni, de mikor megszokja az ember, csodát láthat. Egy csodásan színes kaleidoszkópot, amin az írónő mindig csavar egy újabbat, hogy kiélesedjen a sokszínű kép és új, izgalmas, tompa mozaikká essen szét.

Felvetődik a kérdés: hová és miért ez az örökös változás, a múlt folytonos felidézése? Milyen lezáratlan ügy lehet a háttérben? Mivel férfiakhoz fűződő kapcsolódásokról és reflekciókról kaptunk részletes bemutatást, jómagam egy fel nem dolgozott, apához köthető élményre tippeltem. A regény végén aztán kiderült, még ha nem is sokkal, de mellé lőttem. 

Ami nagyon tetszett a kötetben, az az volt, hogy az önigazolást kereső mondatok között az olvasó saját maga is felteszi a saját kérdéseit, saját kapcsolataihoz, exeihez fűződő viszonyait illetően. A jelen és a múlt közötti ugráláson kívül a történet a valóság, és a képzelet között is gyakran és gyorsan vált. Mindez kiválóan megjeleníti, hogy tulajdonképpen a realitás is szubjektív, csak egy saját magunk által megalkotott kép. Ha akarom éles, ha akarom torzít, ha nem akarok, nem látok meg dolgokat belőle. Ezt bizonyítja pl. Philip, a férj szerencsejáték-függősége. Amikor ez kiderül, a nő úgy érzi, itt újabb keresztúthoz érkezett, nem tudja magát túltenni a történteken. 

"Titokban arra várok, hogy valaki ismét keresztülbotladozik az életemen, és tovább írja a történetet."

Közös és folyton visszatérő pont ez a sok férfi, mindent a hozzájuk való viszonyon, az általuk megtapasztalt szűrőkön keresztül ismerünk meg a nő életéből, abból a szemszögből, amelyik élethelyzetben éppen az adott férfivel van/volt. Az egyik mellett tanítvány (Tadeus), a másik mellett feleség és anya (Philip), aztán mester (Jakob), stb. (Ugye emlékszünk még az apostolokra és szerepeikre?)

Ugyanezen kettősség jellemző a kötet egyik mozgatórugójára, még pedig vágy és valóság, vágy és lehetőség kettősének szempontjából. Petrus történetén és alakján keresztül jutunk el a szabadságvágy megvalósításáig, Simon a közös barát okán, aki megrajzolja az egyetlen, repülni nem tudó madarat, Petrust a pingvin. Petrus ezt kikéri magának, olyannyira megsértődik a történtekért, hogy száműzi az életükből Simont, hiszen ő igenis tud repülni. Amit később be is bizonyít...

A repülni tudó pingvin szimbóluma viszi el az írónőt egy kósza, hirtelen ötlettől vezérelve Svájcba, a szülővárosa és egyben lezárás színhelyére. A történetfüzéren végighúzódó, a lapok között fel-felbukkanó szürrealizmus így valósággá lesz.

"Következő megálló: Alte Trotte. De hová megyek én? Már több mint egy hónapja itt vagyok, a szülővárosomban – keresve valamit? Mit? Más megoldásokat? Újrakezdést? Az nincs. Már éppen elégszer megkíséreltem: elfutni, mindent magam mögött hagyni, új város, új boldogság, új férfi, új boldogság. Nem működik. Remélem, hogy legalább a folytatáshoz megtalálom az alapot. De biztos, hogy keresni kell? Nem megy amúgy is minden tovább, egyszerűen csak úgy tovább? Nem éppen ez az oka annak, hogy már egy hónapja itt tévelygek ebben a városban, és a múltban vájkálgatok, távol a férjemtől, a gyerekeimtől, az aktuális életemtől? Csakhogy éppen sehogy sem sikerül kihúzni magam, egyszerűen leugrani, a körhintát egy kis időre megállítani, hogy egy remegésmentes képet nyerjek az egészről, és utána el tudjam dönteni, hogy ismét visszaülök-e, és ha igen, mikor, illetve melyik lóra?"

Főhősünk aztán a saját maga által teremtett mankóval, egy régi szerelme ifjonti változatával, és a gyermekkora mélyén megbúvó tragédia feloldásával talál kiutat, vagy ha úgy tetszik visszautat a családjához, az életéhez. Az események innentől felgyorsulnak, de happy endre azért még ne számítsunk. A befejezést tekintve sajnos az írónő következetesen tartotta magát a könyvbeli másához:

" Semmi sem jut az eszembe. Nem tudom, hogyan kell jó befejezést írni.

Nem is írt, egyáltalán. Nekem azért hiányzott. A regény tökéletes megjelenítése annak, hogy az életünkben lezárás, szembenézés nélkül nincs újrakezdés, de tovább lépés sem. Emlékszünk még a borítóra? A kísérletre, hogy lábbal tiporjuk az időt? Nos, a kötet egyértelmű tanulsága az, hogy nem lehet.

"A szerelmet az ember nem választja. A nagymamára gondolok. Undinéra, Andreasra, Petrusra, Jakobra, Tadeuszra. A legfinomabb szilánkok a legveszélyesebbek. Mindannyian újból felbukkannak majd? Egyáltalán véget érnek valaha is a dolgok?"

Monique Schwitter svájci származású írónő, színész. 1972-ben született Zürichben. 1993 és 1997 között színházi rendezést és színészetet tanult Salzburgban. 2010-ig Zürichben, Frankfurtban, Grazban és Hamburgban dolgozott színészként. 2010-től főállású író, Hamburgban él. 2015-ben Svájci Könyvdíjjal kitüntetett Egyik a másikban az ötödik könyve.
Köszönöm az Athenaeum kiadónak, hogy olvashattam! Amennyiben kedvet kaptál hozzá, a könyvbe bele is olvashatsz ITT. Megjelenés éve: 2018, oldalak száma: 304.

Pfliegel Dóra - Feleséged története

Nagyon vártam ezt a kötetet, valami klasszikus szépirodalmi felhangra gondoltam, olyan Szabó Magdásra, modernebb sztorival persze. Modern sztori pipa, az összes többinél erős hiányjel, hozzátéve jópár indokolatlan hasonlatot és még több klisét. Számomra sajnos csalódás a könyv, mindjárt mondom is miért.

Igazán nem vagyok egy szőrös szívű kommenter, sem nem lételem a jól odamondogatás, lehúzás, vagy pocskondiázás. De a kezdeti lelkesedésem a könyv olvasásával egyenesen arányban csökkent, és a végén már nagyon tudatosan oda kellett figyelnem, hogy megtaláljam a pici jót a sorok között.

Fura ez, mert végtelenül tisztelem a nőkben a kitartást, a keménységet, a megfelelést, és a bátorságot. Ebben a történetben elvileg mindez meg is van. Hiszen Dédé története egy szerelemből létrejött házasság, majd egy házasságból létrejött viszony ironikus, szembenézős belső monológja. Szembeállítja a nőket az irreális elvárásaikkal, a rózsaszín köddel és az önzőséggel, melyek sokszor jellemzik kapcsolataikat. Még az is tetszett (volna), hogy ennyire hétköznapi, hogy a könyvben megtörténtek mindennaposak, hogy a történet szereplői lehetnénk akár mi is. De számomra épp itt kezdett el hiteltelenné válni a női sorsot fitogtató sztori.

"Egykorvolt életünk a ki nem mondott szavaktól és félelmektől elmocsarasodott, és a mocsárban nem gyullad meg már semmiféle láng, csak egyre mélyebbre lehet süllyedni benne."

A karakterábrázolás ugyanis nem tartozik a Feleséged története erősségei közé. Az ember lánya várna egy szenvedélyes, végtelenül őszinte önvallomást, ezt viszont az írónő a főszereplő Dédé barátnőjére testálja, tehát csak harmadik fél által elmesélt kivonatot, néha pedig bő lére eresztett mesét kapunk.
A főhős Dédé, sajnos számomra kezdettől egy önmagát a párjában kereső nő volt, akivel nem tudtam azonosulni. Idegesítettek a vívódásai, melyek szanaszét zilálták az épp aktuális, harmadik kézből kapott cselekményt, amelyeknek együttérzést, vagy izgalmat kellett volna kiváltaniuk. Nem tűntek összetettnek, hiányzott belőlük valami mélység és csupán feszélyezett nyafogás, hiszti maradt meg a feloldásra váró szituációkból.

A többi karakter is szinte átlátszó: Dédé férje Máté, mintha egy árnyalak lenne, akivel a kapcsolat megromlása idején, mint falra kivetített képpel hadakozna. Tőle csak András, a szerető lett színtelenebb. Egy konkrét tulajdonságot, momentumot nem tudnék vele kapcsolatban visszahozni. Értem én, hogy a sztori szempontjából lényegtelen András külseje, jelleme, stb. mert a házasság ebben a szakaszában már mindegy ki a harmadik, csak törvényszerűen jönnie kellett valakinek, de...Akkor már sokkal izgalmasabb lett volna semmit sem mondani, csak érzéseket közvetíteni. Ha már E/3 személy, akkor belefért volna jóval több info csepegtetése, amitől a karakterek élnek is a lapokon. Így maradt valami behelyettesítő szerep, kuszaság és egy adag hiányérzet.

Ugyanakkor a téma és benne a kérdésfelvetések tetszettek. Akadhatnak olyanok akiknek hasonló szituációban már az is segíthet, ha olvashat arról, ami vele történik. A lelki, majd fizikai eltávolodás, a lelkiismeretfurdalás, az önigazolások mind-mind szimpatikus felvetések voltak ebben a kötetben, kár, hogy a megfelelő stílus -vagy annak hiánya rontott az élvezeti értékén. Nem bántam meg, hogy elolvastam, érdekes tapasztalat volt női-anyai szemszögből látni egy párkapcsolat ilyesfajta viszontagságait, figyelemmel kísérni a főhősnő jellemének színe változását. A témaválasztás azt gondolom egyértelműen aktuális, a végkövetkeztetést pedig mindenki vonja le saját maga: bizonyos fordulópontokhoz érve, vajon merre fordulna? Pont arra sodródna, mint Dédé, vagy egész biztosan másfelé kormányozna? Érdekes, talán nem is megválaszolható kérdés.

"És honnan tudjuk, hogy az érzelmeink valósak? Hogy nem csak kiszakadni szeretnénk valamiből? Mi a különbség a vágy és a szerelem között? Szerelemmé mélyülhet-e a vágy, ha bűnben született?"

A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából olvashattam 200 oldalon. Megjelenés éve: 2018.

Cecilia Ahern - Lantmadár

"Olyan, mint egy mesebeli teremtmény, a férfi alig látja, hol kezdődik a fa, és hol ér véget a lány. A fejük fölé boruló leveleket megrezegtetve, a szellő hullámzó fényjátékot vetít a lány arcára."

Ahern teljesen tiszta lap volt előttem, mert bár a könyvespolcomon megtalálható egy példány tőle, valamiért számomra túl romantikus olvasmányok írójának véltem. Ami, mint kiderült nem teljesen fedi a valót.

A könyv középpontjában Laura Button, vagyis Lantmadár áll, aki becenevét hangutánzó képességéről kapta. A reflektált hangok egyúttal tükrözik az érzéseit és gondolatvilágát is. Az írónő a főhősön keresztül elrepít minket Írország varázslatos dombjai közé, ahol Lantmadár úgy nő föl és szocializálódik, mintha teljesen törvényen kívüli lenne, afféle természet gyermeke. Egészen Solomon megjelenéséig a világnak tudomása sincs arról, hogy létezik. Solomon egy hangszerelő, aki dokumentumfilmes stábbal forgat a helyszínen. A városi fiú és az ír tündérkirálylány között persze szerelem szövődik, hogy aztán meg is mérettessék az elszigetelt élet és a nyüzsgő, filmes világ közötti ellentét. A könyv harmadik főszereplője Bo, Solomon barátnője, producer. A lány képességeit felfedezve rájönnek, hogy Laurának és a történetének bizony vásznon a helye, így az velük tart Dublinba, a reality showk, valamint a közösségi média világába. 

A majd teljesen elszigetelt, természetközeli élet után nagyon megkapóan ábrázolta az írónő Laura viszontagságait, érzelmeit, belső vívódását. Szóval, összességében a történet tekintetében azt kell mondanom igazán tetszett a kötet, mégpedig az egyedisége miatt. Az írásmód magával ragadó, a hangvétel pedig meleg és lírai. A nomádként élő lány sztorija lebilincselő és élvezetes. Bizonyos mértékben.

"A képességed része, hogy meg tudod mutatni a világ szépségét. Észreveszed az emberek, az állatok, a tárgyak legapróbb tulajdonságait, bármiről is legyen szó. Te olyan dolgokat hallasz, amik nekünk fel se tűnnek, vagy egyszerűen már csak megszűntünk meghallani őket. Te megragadod ezeket a dolgokat, és visszajátszod a világnak. Emlékeztetsz minket arra, ami szép."

A fenti idézetben foglaltak miatt is kedveltem Laura karakterét, érdekes volt betekinteni abba az önelemzésbe, ami rajta keresztül zajlott, a vele történt változások kapcsán, még akkor is, ha egy idő után kifejezetten elesett és gyenge, ami néhol, elismerem, idegesítő lehet. De Solomon... Nos, a férfi főszereplő nem tartozott a kedvenceim közé. Elvileg neki kellene a hősszerelmes, kissé szégyenlős mentőlovagot alakítani, de számomra semmi vonzó tulajdonságot nem sikerült mutatnia. Arrogáns, gúnyos, kissé rosszfiús, de nem a szónak a női szíveket megdobogtató értelmében, -ahogyan gondolom Ahern megjeleníteni próbálta-, hanem afféle tenyérbemászó, viszketősen idegesítő módon. Két évig voltak együtt Bóval. Véleményem szerint, két év kötődés, azért elég hosszú idő kellene hogy legyen ahhoz, hogy az ember ne hagyja ott a másikat olyan könnyedén, mint egy gyerek, aki a régi játékát cseréli le újra. 

A vonzalom, vagy kapocs, vagy nevezzük bárminek is, kétségtelenül rögtön létrejön közötte és Laura között, ami lehetne nagyszerű is, ha a folytatás máshogyan rajzolódna tovább. Ami miatt mégsem lesz nagyszerű az az, hogy két év után szó nélkül letojod a barátnődet, összevissza hantázol, undorítónak nevezed őt, s miközben a kiszemelteddel hárman egy fedél alatt laktok, vele mindvégig kedves vagy, míg a barátnőddel tetű. Ha mindez nem lenne elég, mindeközben féltékeny vagy az undorítónak nevezett barátnődre, de bármennyire vonzódsz a másik lány után, képtelen vagy vele szakítani! Utálom a töketlen alakokat!

"Azt hiszem, amit te csinálsz, az lehetővé teszi, hogy az emberek pontosan olyannak hallják önmagukat és a világot, amilyenek. Szűrő nélkül. És a mai világban baromi nagy ritkaságnak számít minden, ami természetes és érintetlen."

Bár Laura személye megfogott, és a modern világ kontra külvilágtól elzárkózott mágikus világ ellentét is bejött, Solomon ellenszenvessége és a történet további folytatása, a tehetségkutató világa számomra lehúzta a misztikum erejét. A végén olyan érzésem volt, hogy Laura kevéssé egy csodálatos lantmadár, inkább csak egy tűrhető impresszionista. A sztori maga rengeteg potenciált hordoz magában, kár, hogy ezek miatt az elemek miatt a végén kicsit megkopott.

A könyvet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam 408 oldalon. Megjelenés éve 2018. A kötetet kedvezményesen megvásárolhatod ITT.

Daniel Kalder: A pokoli könyvtár

Irodalom és politika kapcsolata -főként, ha annak szélsőséges oldaláról van szó- időként felvet jó néhány kényes kérdést, megosztva ezzel annak lehetséges közönségét és az irodalmárokat. A fasiszta szerzők publikálásával kapcsolatban például azt mondják, háromfajta reakció létezik: vannak, akik határozottan elleneznek minden olyan szándékot és törekvést, ami vissza akarja hozni őket; vannak, akik erre törekednek; végül pedig vannak, akik azt mondják, hogy az egyetlen, ami számít, az a mű irodalmi minősége, függetlenül szerzője ideológiai hovatartozásától, mintha az nem volna meghatározó egy szöveg születésénél. Az én szívem az első álláspont felé húz, és elítéli a másodikat. Az eszem pedig arra figyelmeztet, hogy mindkét hozzáállás ostoba, és hogy mi a lényeg: meg kell cáfolni a harmadik hozzáállást, azokét az álszent irodalmárokét, akik arcokról hajlandók beszélni, de eszmekultuszokról már nem, és azon igyekeznek, hogy beadják nekünk, megkerülve a lényeget, a legrosszabb intellektuális zagyvaságokat, csak legyenek jól csomagolva. Kalder egyértelműen ezt célozta meg.

"A diktátorok általában élményekben gazdag életet élnek. Milliók életének és halálának urai gyakran kisebbfajta istenségként léteznek – legalábbis amíg hagyják őket. Egy biztos: sorsuk sokkal érdekesebb a legtöbb íróénál. Ekkora hatalom és ennyi egyedülálló tudás birtokában még egy kicsiny, geopolitikailag jelentéktelen ország diktátora is olyan helyzetben van, hogy legalább egy mérsékelten érdekes könyvet elvárhatnánk tőle, még ha csak véletlenül is. És mégis: kivétel nélkül szinte mindannyian agyzsibbasztó badarságot produkáltak. Kíváncsi voltam, miért."

Írja Daniel Kalder A pokoli könyvtár című művének létjogosultságát igazolván. Érdekes dolog a diktátorirodalom, különösen ha a létrejöttét indokló mozgatórúgókra gondolunk. Kalder könyve kevéssé erről, sokkal inkább azok és íróik minősítéséről szól. Mert úgy tűnik hogy, amikor nem a történelem ívének meghajlításán fáradoznak, a diktátorok kivétel nélkül tendenciózusan és szorgalmasan írnak. És kivétel nélkül szörnyűek benne.

Doktrinák, kiáltványok, önéletrajzok, emlékiratok, versek, sőt akár romantikus fikciók - ki hinné, a zsarnokok már mindegyik műfajban kipróbálták magukat. Olykor, a diktátorok egy-egy műve fenn marad és tovább él, lásd pl. Hitler Mein Kampfja esetében, de túlnyomórészt csak a történészek szembesülnek ezekkel a förmedvényekkel, kipiszkálva őket az adott szereplő hagyatékából. Igen, mindenképpen förmedvények, ha hihetünk Kaldernek, mert szerinte valamennyi diktátor, elnyomó rezsim kiemelkedő figurája szemetet írt. Válogatás nélkül. Ezek aztán a maguk zagyva, összefüggéstelen valójukban, megérdemelten tűntek el a szemünk elől a történelem szemetesládájában.

De mit veszítünk mégis, ha félredobjuk ezeket az írásokat? Na ez már egy sokkal izgalmasabb gondolat, aminek felderítésébe az író nem kevés kutató munkát és energiát feccolt. Hihetetlen kitartó módon végigrágta magát Sztálin, Lenin és Hitler írásain, hogy aztán elképesztően jóleső, hatalmas adag malíciával tálalja nekünk a választ. A korábban újságíróként a BBC-nek és a Guardian-nek is cikkező Kalder éveket töltött magával az olvasással, ide értve Mussolini szívszorító művét, az Arnaldo ​Mussolini élete című remeket, vagy Robert Mugabe A miniszterelnök felszólal egy állami banketten Észak-Koreában 1980. október 6-án opuszát, mely valószínűleg annyira lebilincselő volt, hogy könyv formájában meg kellett jelennie.

Heroikus feladat, de a szerző már csak élcből is rengeteg ismeretlen finomságot húz elő a kalapból, hiszen ki gondolta volna, hogy Szaddám Husszein írt egy középkorban játszódó romantikus regényt, ami valószínűleg jobban bepillantást enged az iraki vezető elméjébe, mint bármely beszéde. Ha ez nem lenne elég, Türkmenisztánban a kommunista párt korábbi vezetője, Saparmyrat Nyýazow türkménbasi, nem mással rukkolt elő, mint a Rukhnama-val, a lélek könyvével. Mivel érdemelte ki, hogy bekerüljön a diktátor kánonba? Több, mint érdekfeszítő a történet.

"Egy-két év elteltével a nyugati sajtó érdeklődni kezdett a türkménbasi iránt. Nem ő volt a legkegyetlenebb diktátor, nem a legellenségeskedőbb, és geopolitikailag sem a legjelentősebb alak, de Kadhafi óta kétségkívül ő volt a legszínesebb személyiség, és lehet, hogy ebben még túl is tett az ezredesen. Ki más tiltotta volna be az aranyfogat és a playbacket, a balettet és az operát, a cirkuszt és a cigarettázást? Ki más nevezte volna át a január hónapot maga, a kenyeret pedig az anyja után? Ki más háromlábú állványon, feltartott karral álló, arany szobra forgott folyamatosan, hogy egész nap kezében tartsa a napot? És ki más könyve volt kötelező olvasmány a jogosítvány megszerzéséhez, és állt a Korán, illetve a Biblia mellett a mecsetek és templomok bejáratában? Ki más tudott olyan könyvet írni, amelyet elejétől a végéig háromszor elolvasva garantáltan a paradicsomba jut az ember? Ki más írt annyira szent szövegeket, hogy azokat Közép-Ázsia legnagyobb mecsetének minaretjeire is felvésték? Ki más könyve olyan időtálló, hogy még a szeptember hónap nevét is megváltoztatták a tiszteletére? Ki más könyvét fordíttatták le olyan sok nyelvre a kapzsi nagyvállalatok, akik így akartak bevágódni egy-egy zsíros állami üzlet reményében? Senki más. Senki, még maga Kim Dzsongil sem ment ilyen messzire."

Azon kívül, hogy Kalder feltérképezi Lenint, Sztálint, Maót, Hitlert és Mussolinit, olyan kevéssé ismert szereplőket is bemutat, mint Zairéban Mobutu Sese Seko; François „Papa Doc” Duvalier, Haitin egy orvosból lett fekete nacionalista; vagy dr. António de Oliveira Salazar Portugáliában. A könyv tanulsága és legnagyobb értéke viszont az, hogy felhívja a figyelmet a veszélyre. Annak veszélyére, hogy ma is a feloszlások korát éljük, bár sokkal kevésbé drámai szinten, mint annak idején. De a hidegháború utáni rend felbomlóban van, és ez globális következményekkel jár. Elég ha csak arra gondolunk, évtizedekig megkérdőjelezhetetlennek tűnő meggyőződések és értékek állnak ostrom alatt jobb- és baloldalról egyaránt. A dolgok széthullanak, márpedig ilyenkor általában gyorsan hullanak darabjaikra, és kevesen tudják megjósolni a bajt.

"Lenin alig tizenhat év alatt jutott a müncheni száműzetésből, ahol a Mi a teendő?-t írta, a Kreml irodájába, ahol megváltoztatta a világtörténelmet. Mao kezdetben még a testedzés fontosságáról írt az Új Ifjúság magazinba, harminckét évvel később pedig már uralma alatt egyesítette a világ legnépesebb országát. Hitler és Mussolini még náluk is gyorsabban vált ismeretlen alakból vezetővé. A diktátorirodalom nem félreeső, elmaradott országokban született meg, hanem hajdanvolt hatalmas birodalmakban, ősi földeken és fejlett országokban, a világ legjobb íróinak, gondolkodóinak, tudósainak, képzőművészeinek és zenészeinek hazájában. Oroszország, Olaszország, Németország vagy Kína nem szűkölködött a jó könyvekben, rövid idő alatt mégis milliók döntöttek úgy, hogy ők inkább csapnivaló könyveket fognak olvasni."

Szóval szép dolog a semleges szöveg, de ha állítólag van pl. Auschwitz előtt és után az író számára, akkor van az olvasó számára is, aki éppen annyira felelős a szövegért, amely őáltala tölti be küldetését, mint az, aki megalkotta. Nem lehet ugyanolyan szemmel olvasni Auschwitz után (és aki azt mondja Auschwitz, azt is mondja: Szarajevó, Hanoi, Ruanda, Csecsenföld, hogy a rossznak csak néhány legújabb nevét említsük). Lehetetlen, hogy ne legyen ellenséges szöveg. A semleges szöveg felfoghatatlan, torzszülött, amit a szellemi gyávaság és szolgalelkűség hozott a világra, hogy bűnös üzeneteket leplezzen: az emlékezet nem semleges, a jövőre irányuló tervek, vágyak nem semlegesek, a tudás nem semleges, az igazság nem semleges. Erre a nem létező semleges szövegre hívja fel Kalder társadalomtudományi, ismeretterjesztő munkája a figyelmet. A szó, mondta Freud – de mindig is így volt –, gyógyít, magával ragad és öl. Vagy ahogyan Alekszandr Szolzsenyicin mondta:

"Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Bárcsak lennének a rossz emberek, akik valahol ármánykodva űzik gonoszságaikat, nekünk pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy elkülönítsük őket a többiektől, és elpusztítsuk őket. De a Jó és a Rossz közötti választóvonal ott húzódik minden ember szívében. És ki lenne hajlandó elpusztítani a saját szíve egy darabját?"

A könyvet az Atheneum Kiadó jóvoltából olvastam, 464 oldalon, Bottka Sándor Mátyás fordításában. Kiadás éve: 2018. 
A kötetet kedvezményesen megvásárolhatod ITT.