Se szavaik, se terük nem volt a magyar nőknek, hogy elmesélhessék a háborúban elszenvedett nemi erőszakot. Milyen következményei vannak a társadalomra nézve,hogy a bűn büntetlenül maradt? Pető Andreával beszélgettünk Elmondani az elmondhatatlant – A nemi erőszak története Magyarországon a II. világháború alatt című könyvéről.
– Nagyon beszédes a könyv címe. Miért elmondatlanok, elmondhatatlanok a II. világháborús nemi erőszak-történetek Magyarországon?
– A katonák által a II. világháborúban elkövetett nemi erőszakot hosszú ideig elhallgatás vette körül. Ez egyfelől intézményes elhallgatás volt, azaz nem volt hol beszélni róla, hiszen az elkövetők, azaz a Vörös Hadsereg katonái felett a magyar államnak nem volt hatalma, a bírósági ítéletek pedig csak esetlegesen hozzáférhetők az orosz levéltárakban. Másfelől az áldozatoknak a személyes térben is rendkívül nehéz volt beszélniük erről, és a hallgatás sok esetben a továbbélés és a közösséghez tartozászáloga lett. Harmadrészt az elhallgatás nemzeti is volt. Hiszen a háborús nemi erőszak nemzeti keretben is értelmeződik (az „oroszok” megerőszakolták a „magyar nőket”), és a történet újra elmondása a vereséget és a szégyent erősíti. A jogrendszer működése is csak erősítette a csendet, hiszen a bíróságon az áldozatnak kell bizonyítania, hogy egy nemi erőszak-eset megtörtént, ami gyakran hosszadalmas és megalázó procedúra.
– Vagyis a nemi erőszak-esetek nagy része rejtve maradt?
– Igen, mivel a téma intim és személyes, az elkövetők, az erőszakot elszenvedők és a tanúk más és más okból, de egyaránt abban érdekeltek, hogy ne beszéljünk az eseményről. A nemi erőszakról maguk az áldozatok a szégyenérzés vagy a hiányzó szókincs miatt, esetleg a meghallgató közeg hiányában hosszú időn át hallgattak. Ah áborús körülmények között az erőszakot elszenvedőket gyakran meg is ölték, így nem maradt sem tanú, sem forrás a bűntényről.
– Mindennek fényében milyen forrásokra tudott támaszkodni a kutatás során?
– A Vörös Hadseregre vonatkozó releváns katonai és egészségügyi iratanyagok a zárt oroszországi katonai levéltárakban a mai napig nem kutathatók. Ugyanígy kihívást jelent, hogy szinte lehetetlen az egyes esetek teljes iratanyagának feltárása. Sok esetben egy-egy leirat megmaradt, de az előzmények vagy az azt követő iratok már hiányoznak, így rendkívüli óvatossággal kell kezelni a dokumentumokat. A nemi erőszak esetek elemzésekor külügyi, közigazgatási, katonai, egészségügyi, bűnügyi és egyházi írott források jöhetnek szóba. A Magyar Országos Levéltárban őrzött korabeli külügyminisztériumi anyagokban megtalálhatók az ország különböző részeiről érkező egyedi panaszlevelek a civil lakosságot ért atrocitásokról. Interjúkat készítettem túlélőkkel, és használtam más interjúgyűjteményeket is, például a Soá Vizuális Archívumét, melyben a holokauszt túlélői vallanak a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról.
– Miről szól valójában a nőkön elkövetett tömeges nemi erőszak egy háborús helyzetben?
– Többféle értelmezés is létezik. Sokan úgy tekintenek a háborús nemi erőszakra, mintha az csak a katonai vezetők vagy a politikusok kezében levő fegyver lenne,amellyel egyes népcsoportokat tudatosan büntetnek. Ezt a szakirodalom intencionalista értelmezésnek hívja, amely a nemi erőszak elkövetését egy adott, egységesnek tételezett népcsoporthoz köti. Vagyis eszerint „az oroszok” követtek el nemi erőszakot „a magyarok” ellen. Ezzel szemben áll egy másik értelmezés, amely a nemi erőszakot a társadalmi nemek kapcsolatát meghatározó hatalmi eszköznek tartja. Ebben az értelmezésben olyan háborús fegyver, amelyet a férfiak használnak a nők ellen,hogy hatalmukat megerősítsék. Ezt nevezzük strukturalista értelmezésnek, amely a nemi erőszakot a férfiuralommal meghatározottnak tekinti, és azt állítja, hogy minden katona követhet el nemi erőszakot a militarizmus természetéből adódóan. Ez a téma igen alkalmas az egyszerűsítésre: „a katona megerőszakolja a nőt”. Tehát a nőre áldozatként tekintünk, aki a nemzet (értsd: „a magyarok” vagy „a németek”) közösségének egészét jeleníti meg egyéni tragédiájában.
– Ön szerint melyik áll közelebb a valósághoz?
– Ebben a kötetben amellett érvelek, hogy ez a leegyszerűsítő elemzés veszélyes. Az a megfogalmazás, hogy magyar nőket erőszakoltak meg szovjet katonák, vagy hogy koreai nőket a japánok, eltakarja a jelenség strukturális hatalmi lényegét. Két szempontból is veszélyes ez a beszédmód. Egyfelől lehetetlenné teszi, hogy a nemi erőszak strukturális lényegét megértsük, és ezzel megakadályozza az erőszak minden formája elleni hosszú távú harcot. Másfelől elősegíti az egyoldalú, kirekesztésre épülőtörténeti emlékezet kialakulását is. Ráadásul ez a diskurzus az áldozatok számára sem nyit meg olyan társadalmi teret, ahol az őket ért erőszakot méltósággal és a jövőre tekintve feldolgozhatnák.
– Milyen nyomokat hagytak a magyar társadalmon a szovjet katonák által elkövetett szexuális bűnök, illetve azok elhallgatása, szőnyeg alá söprése?
– A háborús vereség következtében a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzését tovább növelte a jogorvoslati fórumok hiánya, hiszen a szovjet hadsereg a megszállt ország jogrendjétől függetlenül működött. A bűn így büntetlenül maradt. A második következmény a kijárás kultúrájának továbbélése: akinek volt jó ismerőse vagy rokona valahol, próbálkozhatott azzal, hogy ne hozzá szállásolják be a katonákat. Mindemellett a nemi erőszakot elszenvedett nők magukra maradtak a jogi és orvosi segítség hiányában, ezért vagy hallgattak az őket ért traumáról, vagy úgy mesélték el, mintha mással történt volna. Sokszor megbetegedtek, és nemcsak a nemi betegségekre gondolok, hanem a lelki traumákra vagy függőségekre, amelyek a nemi erőszak vagy a nem kívánt gyerek megszületése nyomán, vagy éppen a mesterséges terhességmegszakítás miatt következtek be.
– Gyakorlatilag lehetetlen megmondani, hogy mennyi nemi erőszak-eset történt a vizsgált időszakban. Mégis, akár a visszajelzések ismeretében mit gondol: a magyar családok mekkora része lehet érintett valamilyen formában? Mire lenne szükség a feldolgozáshoz?
– Ha nem is minden családot érintett, de minden családban ismertek valakit, akivel megtörtént. Nagyon szép e-maileket kapok, és a könyvbemutatón is sokan odajöttek megköszönni, hogy erről írtam, mert ez azt jelenti, hogy végre lehet erről beszélni. A feldolgozás hosszú és munkaigényes folyamat, ez a könyv csak egyike az első lépéseknek, amivel adósak vagyunk.
– A CEU társadalmi nemek kutatásával foglalkozó egyetemi tanáraként az utóbbi időben több fronton is támadásoknak volt kitéve. Hogyan élte meg az elmúlt hónapokat és az egyetem Bécsbe költözését?
– Életem egyik legizgalmasabb és legproduktívabb korszaka, mely kristálytisztán bemutatta, hogy kollégák, ismerősök, barátok mennyire önazonosak és mennyire bátrak.Sokkal nagyobb társadalmi teret kapott a tudományunk, a sajtó érdeklődését is felkeltettük, most már csak rajtunk múlik, hogy ezt a régen esedékes társadalmi figyelmet ki tudjuk arra használni, hogy megvédjük a tudományt és a tudomány szabadságát. A bécsi költözés is sok lehetőséget hoz majd. A CEU negyedik alkalmazottja voltam 1991-ben, nem gondoltam, hogy 27 év után újból megadatik a lehetőség, hogy újra részt vehetek egy egyetemi kampusz létrehozásában.
Pető Andrea az MTA doktora, a Közép-európai Egyetem egyetemi tanára. Kutatási területe a 20. századi társadalom és a társadalmi nemek története. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki, 2006-ban az MTA Bolyai Plakettet kapta. 2018-ban az Európai Akadémiák (ALLEA) Kulturális Értékteremtésért járó Madame de Staël-díját kapta munkássága elismeréséül.
Szerző: F. Szabó Kata | Megjelent a Vasárnapi Hírek 2018. december 07.-i lapszámban
