Vámos Mikós: Töredelmes vallomás

Őszinte leszek, egy bajom van a töredelmes, maguktól kikívánkozó vallomásokkal: nem igen tudok velük mit kezdeni. Mármint írásos formában. Amennyiben az a cél, vagy úgy hozza a sors, hogy személyesen, direkt, vagy véletlenül épp nálam találja magát valaki mikor szakad el a cérna, vagy borul ki a bili, teherletétel szempontjából nagyon szívesen segítek. Meghallgatom az illetőt, általában még a feldogozáshoz is segítséget jelentő kérdéseket tudok feltenni, kifújja magát az illető, megnyugszunk és halad minden tovább. Amikor azonban mindezzel egy kötetben kellenem csinálnom valamit, akkor sokszor elbizonytalanodom. Valószínűleg bennem is van hiba, ugyanakkor azt kell mondanom nagyon kevés olyan szerzőt olvastam, aki rendelkezik azzal a stílussal, mely ehhez a műfajhoz szükségeltetne. Szerintem. Mert vagy legyen egy általánosságban kedves-bolondos bölcsességeket megismertetni kívánó személyiség, aki személyes történéseivel színezi a sztorit (lásd Forrest Gump a buszmegállóban); vagy akkor rántson annyira mélyen magával, hogy eszembe se jusson azon gondolkodni, kell-e, jó-e ez most nekem. Jártam már úgy Polcz Alaine egyik kötetével is, hogy annyira indokolatlanul intimnek éreztem, oly nagyon benne jártunk egyből az intim szférájában, hogy abban a minőségben és szövegkörnyezetben nem találtam fel magam.

Vámos kicsit Forrest Gump. De mindenképpen arany középút. Nem tudom megítélni, mennyire tudatos írói munka eredménye ez, de tulajdonképpen mindegy is. Ezt a kötetét valamiért már az egy harmadától, mondjuk úgy, epilógusnak éreztem. Persze, benne van ebben a kor, meg az évek, amit az ember nem is bán egyáltalán. Nagy bravúr, hogy sikerült összehozni egy novellás kötetet úgy, hogy annak ennyire kiegyensúlyozott, jól bejárható íve legyen, amit ráadásul még könnyű is olvasni. 

"Olyan időket élünk, amikor bizonyos dolgokat nem szabad elmesélni. Csak esetleg – hosszabb habozás után – töredelmesen bevallani."

A töredelmes vallomás Vámos Miklós reminiszcenciája, egy színvonalas visszaemlékezés, amiben mindenki szerencséjére van múltidézés és annak minden hozománya. A személyes tapasztalások révén, kapunk végtelenül szimpatikus, és cseppet sem felszínes életbölcsességeket, vagy, ami nekem még jobban tetszett, magától magához címzett kiszólásokat, következtetéseket. Benne vannak hát az élet kis és nagy dolgai, családtagok, szerelmek, barátságok, és ezek anekdotái. A túl korán megkezdett házasságé, vagy a túl korán felnőni kényszerülő gyermekkoré. Az adott életszakaszt körülvevő éra ábrázolása kristálytiszta és hibátlan. S mindeközben végig-végig szerethető.

"A legfájdalmasabb emlékek mindig ahhoz kapcsolódnak, amikor nincs kit hibáztatni, egyértelmű, hogy mi voltunk hülyék. Inkább egyes számban: ÉN VOLTAM HÜLYE."

Szerethető, mert magunkra ismerhetünk a szereplők, vagy a megélt életesemények kapcsán. Szerethető, mert a hangnem mindvégig közvetlen, de nem rám- vagy túlerőltetett. Szerethető, mert végtelenül egyszerű és őszinte. Van benne zsenialitás, -lásd egy mondatos (!) novellák- és intelligens humor pedig még több. Vagy, hogy messzire ne menjünk ez a mondata:

"Az olvasók csodálatos emberek."

Hát lehet az ilyen írót nem szeretni?! Meg azért is, mert a novellák során keresztül bemutatott felidézésekből egy dolgot egyértelműen és biztosan levonhatunk: az életet a maga kusza-furcsa mivoltában jól tessék megélni. Akár így visszaemlékezéseken keresztül is. Vagy meztelenül, kristálytiszta víztükör alatt úszkálva, mint a borítón.

Szeressétek!

A kötetet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam, 248. oldalon. Megjelenés éve: 2018.

Uj Péter: Ömbizalompunpa

"A Szerda egy rovat, de még inkább műfaj, amit az Index- és 444-alapító Uj Péter írt a Népszabadságban."

"UP tömény, mint Bosch, kis felületre visz fel sokat, mint van Eyck..."

"Hittünk abban, hogy az interneten nem csak összegyűjteni lehet tartalmat, hanem csinálni is. Uj Péter volt a legelkötelezettebb és sikerült is neki."

Ezeket és hasonlókat olvastam Uj Péterről, akinek nevét leginkább az Indexhez és a 444.hu-hoz, írásait pedig főként a kétezres évek elejének Népszabadságából ismertem. Azért nőiesen bevallom, amikor értesültem róla, hogy a zsurnalisztának könyve jelent meg, erősen dolgozott bennem a kíváncsiság, mert nem tudtam elképzelni, abból a zagyvalékos remekből, ami UP-ből úgy folyik, mint EP-ből, hogyan áll össze vajon egy kötet?! Egyébként pedig, személy szerint kihívásnak tűnt elolvasni a könyvet, mert kb. ugyanolyan mértékben van herótom a politizálástól, mint amennyire lelkesedem az intellektusért, és van kedvemre a nyelvi humor. Ezzel így össze is foglaltam, hogy mi Uj Péter lényege, és azt is mondom mindjárt miért is tettem nagyon jól, hogy hagytam magam el/megszédíteni a furcsa glosszákba szabott iróniától.

1. Mert Uj Péter sem szenvedheti a butaságot. Ja, hogy még ki nem...Hát én. Gyűlölöm az emberi fejekben elterpeszkedő, jobbára a trendiségben rejtőző sötétséget. Kiszorítja a józan parasztit, hogy a nagyívűről, a szárnyalóról és a géniuszról már ne is beszéljek. Míg jómagam a megvető közönnyel, addig UP a szavakkal és egy igen éles görbe tükörrel harcol a kreténség ellen.

2. Mert Uj Péter mindig új. Akármennyire rosszul hangzik is, de tényleg. Jómagam például már egészen biztosan nem emlékeztem a cikkekben előforduló szereplők nevének egyharmadára. UP rámutat a publicisztikák illékonyságára, ezért a cikkeit összegzésekkel vezeti fel, lábjegyzeteli, kommenteli. Igazából mégis ott van az az aprócska tény, hogy név nélkül is teljesen felismerhetőek a magyar köz- és magánélet szereplői, lásd pl. a -90-es évek vállalkozója. Úgy tudja rekonstruálni a rendszerváltás éveit és azt követő időszakot - vagy ahogyan ő fogalmaz "a cirillbetűs kovbojhangulatát" -, hogy az ember elképzelni sem tudja, hogy fog a Nagy D-ből, a Merdzsóból és a Gyúrónadrágból összeállni a  neonszín öltönyös-ruhás, susogó mackós, makkos cipős, technós '90-es évek patchworkje... Összefog. 

3. Mert Uj Péter ír is, nem csak lát és dokumentál. Újságírók könyveitől ezért szoktam félni, vagy rosszabb esetben lábrázást kapni. Gyanítom egészen másfajta véna szükségeltetik egyikhez is, másikhoz is. Legkedvesebb a személyes emlékein alapuló szösszenetei voltak, nagyon bele lehet merülni az általuk keltett noszatalgikus hangulatba. A könyvben azt olvastam, élete nagy bókja volt, amikor valaki az írását Eszterházyéhoz hasonlította. Pedig tényleg. Erősen emlékeztet a stílus, és az is, ahogyan a szavakat egymásba fűzi, ahogyan a véleményét félremagyarázás nélküli egy történetbe szövi. Nem semmi.

Nos, összegezve ezért éri meg szerintem Ömbizalompunpát olvasni. Ami zavaró volt benne, az a néhol sok(k)-nak tűnő, hozzám nem mindig elérő, s kicsit izzadtságszagúnak tűnő groteszk. Szerethető egyébként, és én általában kedvelem is, lehet, csak megfelelő adagolás kérdése az egész.

A kötet Uj Péter 1995-2005 közötti írásaiból, glosszáiból és karcolataiból átszűrt, remekbe szabott válogatása. 21 évnyi  cikkhalom, melyek átszerkesztve, szócikkei révén aktualizálva tárják elénk a múltat. Karikatúrába ágyazva mutat meg, idéz fel egy más Magyarországot: a pitit, a kisstílűt, a gagyit és az ízléstelent, amiből ez az egész mai magyar valóság furcsa torszüleménye kifejlődött. Azt is mondhatnám, olyannyira jól sikerült neki a megfigyelés kedvenc leshelyéről, hogy maga is beobachtungstellévé lett.

"Rovatom, a Szerda végül 21 évig húzta. 1995-ben indult tehát, könnyű kiszámolni. Azt hiszem, nem sikerült megdöntenie a rekordot, amelyet Árkus József Egy hét című humorrovata tart vagy tartott: 1968-tól 89-ig futott. Ez kábé holtverseny. (Viszont én meg nem voltam ávós, amit mindenképp a saját javamra írok.)"