Szőcs Henriette : A ​Kizil Elma háremének titka

Szőcs Henriette-t olvasni számomra azért öröm, mert mindig meglepetést rejt az éppen kezemben tartott kötet. Nagyon szeretem, hogy sohasem tudhatom éppen milyen műfajban olvashatok tőle. Hasonlót eddig Joanne Harrisnél tapasztaltam csak, akinek minden könyve egy teljesen új világ.
A sokszínűség gyönyörködtet, tartja a mondás, és milyen jóleső boldogság tölti el az embert, amikor ez a sokszínűség még minőséget is takar. Olvastam már az írónőtől novellákat, erotikus regényt és mesekönyvet is, egyikben sem okozott csalódást. Nagy érdeklődéssel kezdtem hát neki A török brigadéros első kötetének, mely az Oszmán birodalom hanyatlásának éveibe, a több mint százötven évig tartó magyarországi török uralom végnapjaiba kalauzolja el az olvasót.

Az európai hódításaikat 1354-től megkezdő oszmán–törökök számára több évszázadon át kiemelt fontosságú cél volt Magyarország meghódítása. Hosszú időn át Magyarország volt a nevezetes „aranyalma”, azaz törökül „kizil elma”, melynek megszerzését a hőn vágyott világuralom eléréséhez nélkülözhetetlennek tartották. A Kizil Elmához eszméjén kívül egy anekdota is kapcsolódik II.Mohamed szultán személyében:

„És a császár elrendelte, hogy példaként hozzanak be és terítsenek le előttük egy nagy szőnyeget, majd a közepére egy almát tétetett. Aztán a következő rejtvényt adta fel nekik, mondván: ’Fel tudná-e venni valaki azt az almát anélkül, hogy a szőnyegre lépne?’ Azok tanakodtak egymás között, gondolkodtak, miképpen volna lehetséges ez, és egyik sem tudott rájönni a nyitjára, míg végül maga a császár lépett oda a szőnyeghez. Két kézzel megfogta s előre lépegetvén föltekerte maga előtt. És így elérte az almát, és visszaterítette a szőnyeget úgy, ahogy korábban volt. Ezután a császár így szólt az urakhoz: ’Helyesebb a gyaurt apránként felmorzsolni, mint a földjét egyszeriben elözönleni. Mert helyzetünk oly bizonytalan, hogy ha a legkisebb kudarc ér ott bennünket, akkor összes földjeink, melyeket elhódítottunk a gyaurtól, fellázadnak és ellenünk támadnak.’ (…) És az urak mindnyájan dicsérték beszédét és a császár példáját.”

Az 1600-as évek végén játszódó regényben a korabeli társadalmi viszonyokat, a még fennálló rabszolgaság intézményét, a háremben uralkodó hierarchiát, a janicsárok helyzetét, a maximális beleélhetőség jegyében vázolta fel az írónő. Kiváló eszköz ebben Aisa személye, aki Abdurrahmann pasa budai háremében él, s rajta keresztül rengeteg és érzékletes benyomást kapunk a történelmi éra minden színéből.

A történet a bemutató, leíró részletek után izgalmassá akkor válik, amikor a vár elestével Aisa, hasában a pasa magzatával menekülni kényszerül, mégpedig egy zsidó család segítségével, amelynek feje a pasa ékszerésze, Katz. Menekülésükkel megkezdődnek a kalandok a szétdúlt Magyarországon, ahol minden váratlan fordulatot vesz és semmi/senki sem az, aminek látszik.
Itt kell megdicsérjem a karakterek megrajzolását. A kétféle nőtípus bemutatása és egymással szembe állítása nagyon tetszett; Sára, mint gondoskodó, önfeláldozó anyatípus és Aisa, mint önző, csak magával foglalkozó szépség ellentéte több, mint izgalmas. Az pedig még inkább, ahogyan a cselekmény előre haladtával ezekből a jellemekből miket hoznak ki az események. Aisa férfiembereket megbabonázó szépsége egyébként rengeteg fordulat és kaland előidézője, szinte törvényszerű egy idő után, hogy soha ne oda érjünk a történetben, ahová számítottunk érkezni. A korszak valamennyi főbb motívuma felvonul a regényben, a magyar nagyurak sem azok a jóságos és jótékony hatalmasságok, akiknek vélnénk őket és felölti a fejét egy rejtélyes ragály is, amely végzetként végig ott lebeg a sorok felett.

Nagy kedvenc volt a történetben a betegséggel viaskodó fiatalasszony lázálmaiban megjelenő két dzsinn, Szuszu és Nunu. Kis csipetnyi mágikus realizmust is kaptam így a fordulatokban gazdag, izgalmas történet mellé, mely egyébként sem egy nehéz olvasmány, hiszen pörgős cselekményével szinte olvastatja magát. A leíró részek gazdagok és érzékletesek, a történelmi említések sem szárazak, vagy nehezen követhetők. Az írónő korábbi kötetében már ízelítőt kaphattunk a Keletről, akkor modernkori formában, itt pedig a korabeli szokások és tradíciók tovább színesítették a kötetet. Általánosságban elmondható, hogy nem szeretem a függővéget, de ez esetben a történet még több izgalmat ígérő folytatása miatt mégis jó szájízzel tettem le a könyvet. Kíváncsian várom, miket tartogat még a tarsolyában nekünk a magyar Joanne Harris :)

A török világot bemutató kötetet 300 oldalon olvastam az Athenaeum kiadó jóvoltából.

"Valahányszor az élet komiszul elveri rajtam a port, mindannyiszor egy történettel vigasztalom és sajnálom magam."

Peiker Éva (szerk.): Útra kelni - Magyar írók a felnőtté válásról

Bajban vagyok ezzel a kötettel, mert amennyire szerettem olvasni, annyiszor járt a fejemben, hogy vajon kinek ajánlanám. A könyv fülszövege ugyanis " ötletes és színes ajándék"-ként aposztrofálja az antológiát, melyet ballagóknak, pályakezdő fiataloknak ajánl. Nem szeretem az általánosítást, ámbár itt mégis meg kellett tennem. Tegye szívére mindenki a kezét: hány olyan kamaszkorból felnőttkorba lépő fiatal ismerőse van, aki a klasszikus magyar irodalomért olyannyira rajong, hogy töményebb adagban is fogyaszthatónak, sőt élvezetesnek találja azt? 

Az Y generáció kapunyitási gondjai, amelyet a bizonytalanság, a gazdaság és a munkaerőpiac kiszámíthatatlansága, és e tényezők komplexitása csak megerősít, nem biztos, hogy kellőképp értékelni tudja a Móricz által leírt mondatot: "rózsás gyermekajkak gyermeteg titkaiban akarom élvezni a női szív örök költészetét."

A válogatás egyébként valóban a klasszikus irodalom legismertebb kiváló íróinak tollából áll össze, szám szerint tizenegy nagyság vetette papírra az ember életének 'már nem vagyok gyerek, de még nem vagyok felnőtt sem' akkori életérzését. A tartalomban a következő írásokat olvashatjuk:

Móra Ferenc – Középiskola 

Vas Gereben – A konviktusi diák 

Gárdonyi Géza – Zivatart pékéknél 

Móricz Zsigmond – Pataki diákok 

Csáth Géza – Péter levele 

Hunyady Sándor – A vöröslámpás ház 

Kaffka Margit – A gondolkodók 

Mikszáth Kálmán – Vizsgálatok után 

Tamási Áron – Ábel Amerikában (részlet) 

Karinthy Frigyes -Találkozás egy fiatalemberrel 

Kosztolányi Dezső – Tengerszem

A fentiek közül az első pár novella kifejezetten századelős stílusban íródott, melyet olvasni azért is nehezített pálya, mert a nyelvezete is ennek megfelelő, néhol latin szavakkal tűzdelve. Csáth Géza novellája aztán megtöri azt az ívet és onnantól egészen más hangulatú, elmélyült és töprengésre lehetőséget adó sorok következnek jó pár oldalon, Hunyady és Kaffka által. 

A legkiemelkedőbb írások egyike a Vizsgálatok után című rövid történet, mely egészen élvezetes, színes olvasmány. Bárki könnyen bele tud helyezkedni és feledkezni és nagy eséllyel kíváncsi lesz Mikszáth többi írására is. A végén bónuszként két nagy név, Karinthy és Kosztolányi csábítja az embert olvasásra, s teszi kíváncsivá: "Na lássuk,mit alkottak a nagyok!"

Összességében tetszetős kis válogatás ez, csak nem biztos, hogy a célközönség jól lett megválasztva. Mindenképpen izgalmas lett volna egy Mikszáthot szembe állítani Benyákkal, vagy egy Kaffka Margitot egy Szabó T. Annával, Uram bocsá' egy Karinthyt Gerlóczyval, vagy Kosztolányit Grecsóval. Mivel rendkívül szeretem a századelő magyar irodalmát és a klasszikus magyar irodalmat általában, örömmel forgattam a lapokat és feledkeztem bele egy-egy szívhez szólóbb történetbe, vagy ízlelgettem a számomra szépséges régi magyar szavakat. 

Abban a tekintetben pedig, hogy akkor mégis kinek ajánlanám a könyvet, marad tehát a kiadó ajánlásából az a szekció, mely így szól: "mindenkinek, aki szeretné újraélni, milyen átlépni a felnőttkor küszöbét, vagy legalábbis ott toporogni előtte." 

Ezen kívül ide idézném még Csáth novellájából a következő sort:

"Különben is, valahányszor az élet komiszul – bocsánat a nyers kifejezésért – komiszul elveri rajtam a port, mindannyiszor egy történettel vigasztalom és sajnálom magam."

Az antológia olvasása ebben a kontextusban is kiválóan működhet :)
A könyv olvasására lehetőséget az Athenaeum Kiadó adott, melyet 208 oldalon olvastam.

Sarah Winman: Amikor Isten nyúl volt

Most őszintén, tegye a szívére a kezét az a könyvmoly, aki a sokadik olvasása után sem kezd előítéletekkel teli az olyan könyv olvasásának, melyet a "kis darabka mennyország" és a "valami igazán egyedi és varázslatos" jelzőkkel ajánlanak. Hát már eleve gyanússá válik. 

Egy kedves ismerősöm javaslatára aztán persze belevágtam, leginkább a figyelemfelkeltő cím és a tetszetős borító miatt. Nos, be kell vallanom minden pillanatát élveztem az olvasásnak, Winman egy szeretetteli, de végtelenül keserédes, problémákkal terhes család történetébe rántott bele, melyet félbeszakítani frusztráló, letenni pedig lehetetlen.

A történet két szálon fut a regényben, az egyik egy fiatal angol lány szemszögéből mutatja be a történteket, a másikban pedig a 20 évvel későbbi New York-i cselekményekből kapunk bepillantást a World Trade Centert ért merényletet is ideértve. Az Amikor Isten nyúl volt egy lenyűgöző portré a gyerekkorról, végtelenül szeretnivaló és szórakoztató, sötét és furcsa humorral. 

Hát igen…kinek milyen volt, de minden a gyermekkorban dől el, abból indul ki, hogy aztán nap-nap után visszatérjünk hozzá. Azokhoz a napokhoz, amikor isten nyúl volt (igen, egy nyuszi, akit Istennek keresztelt el a kis gazdája); mikor minden nyári reggel „nyárszaggal”, színekkel és boldog izgalommal indult, hogy aznapra vajon mit tartogat a szünidő; mikor tudtam, hogy ha elég sokáig és hangosan sírok, akkor úgyis megvigasztal valaki; mikor kalapáló szívvel felkeltünk az éjszaka közepén, hogy később rohamlépésekkel közelítsük meg a szüleink ágyát, ahol már várt a felhajtott takaró; mikor …Lehetne folytatni még a sort.

Semmi különösről nem szól ez a könyv, tök egyszerűen csak a soha el nem fogyó szeretetről. Meg még talán a titkokról is, amelyeket akkor sem tárhatunk fel a szeretteink előtt, ha végtelenül bizalmas kapcsolatban vagyunk velük, és szeretjük őket. Illetve épp ezért nem. A túlélésről, elmúlásról és az újrakezdésről, barátságról és családról, győzelemről és tragédiáról és mindarról, ami eközben egy családi köteléken belül történik. Eltéphetetlen kötelékről egy lány és a fivére között.

"Elhalkulnak a kavicson csikorgó léptek. Számolom a nyomukban maradt csöndet."

Nagyon tetszett, hogy a testvérek közötti áthatolhatatlan és széttéphetetlen kötelékhez, az ártatlanság elvesztéséhez és egyáltalán egy családban zajló intim eseményekhez Winman végtelenül finoman és eredeti hangon, szépséges nyelvezettel nyúlt hozzá. Fantasztikus, ahogyan az írónő szabad teret ad és tart az események értelmezéséhez, lehetőséget ad az egyéni értelmezésre, a dolgok összegzéséért az olvasónak kell megdolgoznia. Nem befolyásol, nem manipulál és nem kínálja tálcán a megoldásokat.

"– Az emlékek – mondta nekem Nancy –, bármilyen kicsik és jelentéktelenek, az életünk könyvének lapjai."

A könyv persze kedvenc lett, és egészen rövid idő (max. két nap) alatt végeztem is vele. Az Amikor Isten nyúl volt egy tényleg csodálatosan megírt történet a családról, az egymásra figyelésről, az emlékeinkről és azok hatásáról, utórezgéseiről a mai mindennapjainkba. Egyszerűen szép és figyelemre méltó.

"– Hosszú távon semmi sem merül feledésbe, Elly. Olykor egyszerűen föl kell hívnunk a világ figyelmét arra, hogy különlegesek vagyunk, és még mindig itt vagyunk."