Küszöbtől a tűzhelyig - Mezsgyék

Részlet Jeanette Winterson: Miért lennél boldog ha lehetsz normális? c. könyvéből.

"Annak a felismerésnek az émelygős iszonyát, hogy soha nem tartoztam sehová, és nem is fogok, ma már enyhíti a tény, hogy mindkét lakhelyem az enyém, akkor jövök-megyek, amikor akarok.

Nem volt kulcsom a Water Street-i házhoz, csak úgy mehettem be, ha beengednek - sokszor nem engedtek be. Nem tudom, miért olyan kedves nekem még mindig a bejárati ajtók küszöbe - természetellenes, ha azt vesszük, mennyit ültem rajta...[...].
Nem tudnék meglenni küszöb és kandalló nélkül.
A küszöbön ücsörögve töltött rengeteg óra hozadéka, hogy van érzékem a mezsgyékhez. Imádom, hogy a macskák szeretnek félig kint, félig bent lenni, egyszerre vadak és szelídek, ahogy én is vad és szelíd vagyok egyszerre. Háziasított lény vagyok, de csak ha nyitva van az ajtó. 

Mind a küszöb, mind a tűzhely mitikus tér. Mítoszainkban mindkettő szakrális, szertartásos szerepet kap. Átlépni a küszöbön annyi, mint másik világba lépni - akár a belsőbe, akár a külsőbe -, és sosem tudhatjuk biztosan, mi van az ajtón túl, amíg ki nem nyitjuk.
Mindenki álmodik ismerős ajtókról és ismeretlen szobákról. Narniába egy ruhásszekrény ajtaján vezet az út. A kékszakálú várában van egy ajtó, amit nm szabad kinyitni. A vámpír nem tud átlépni a fokhagymával beszórt küszöbön. A Tardis időgép szűk fülkéjébe lépve végtelenül tágas, mindig változó tér fogad.
Az ifjú férj hitvesét karjába kapva lépi át az új otthon küszöbét, és ezzel az átmenet rítusát hajtja végre; segít neki átlépni a régi világából az újba. Amikor elhagyjuk a szülői házat, nem csak annyi történik, hogy kezünkben bőrönddel távozunk;  még manapság is sokkal nagyobb horderejű, amit ilyenkor teszünk.
Az egyik ember örömmel pillantja meg a háza ajtaját, a másikat a bejárat puszta látványa is rettegéssel tölti el; az a legritkább, hogy csak egy ajtót látunk."

Tényleg miért? - Az otthon, otthonteremtés

Részlet Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális c. könyvéből


Mi van, ha otthon vagyunk? És mi van, ha nem?

"Mircea Eliade román filozófus a hagyományos kultúrák emberének ontológiai és földrajzi hovatartozását elemezve gyönyörű fordulattal él: azt írja, hogy az ilyen ember a valóság lényegében él. Az otthon, mondja Eliade, két sík, a függőleges és a vízszintes metszéspontjában van. A függőleges sík felső tartományában helyezkedik el a menny, alsó tartományában pedig a holtak világa. A vízszintes sík tartalmazza az e világi mozgásokat - mi magunk és embertársaink közlekedünk benne ide-oda, előre és hátra.

Az otthon a rend helye. A hely, ahol dolgaink rendeződnek, összetalálkoznak - az élők és a holtak, az ősök szelleme és a jelen lakói-, ahol egybegyűlik és nyugvópontra jut minden jövés-menés.
Az otthont csak akkor lehet elhagyni, ha létezik elhagyható otthon. És a távozás sosem pusztán földrajzi vagy térbeli elszakadás; érzelmileg szakadunk el - ha tetszik, ha nem. Akár szilárdak vagyunk, akár bizonytalanok. 

A menekült, az otthontalan számára súlyos következményekkel jár, hogy ennek az alapvető koordinátának a hiányában nem képes elhelyezni magát. Szerencsés esetben valahogy kezeli, be tudja tölteni a hiányt. Legrosszabb esetben a kallódó ember szó szerint irányzékát veszti, mert nincs mihez igazodnia. Iránytűje nem mutatja meg a valós égtájakat. Az otthon sokkal több, mint menedék: súlypontunk az otthon. 

A nomád népek magukkal viszik, minden új helyen újra fölállítják az otthonukat, kicsomagolják, újra használatba veszik a megszokott tárgyakat. Mi pedig, amikor elköltözünk, magunkkal visszük az otthon láthatatlan, de annál erőteljesebb fogalmát. Sem a lelki egészség, sem az érzelmi folytonosság nem kívánja meg, hogy ugyanabban a házban, vagy egyazon településen maradjunk örökre, de mindkettő elképzelhetetlen szilárd belső tartás nélkül -ennek szerkezetét pedig részben a rajtunk kívüli történések alakítják. Életünk belső és külső építménye héjként fog közre;  kettő oltalmában tanuljuk meg a létezést."