Gyorsan megnéztem mi is a könyv hivatalos műfaja: kultúrtörténeti krimi. Nos, hogy Berry miért lett kikiáltva ennek egyik legkiválóbb írójává: maximálisan megértettem. Tökéletesen vált helyszínt, cselekménnyel jellemez szereplőt, végtelenül izgalmasan mutat be régi történelmet. Ahogy előre halad az ember a könyvben, akaratlanul is összehasonlítja Dan Brown Da Vinci-kódjával. Ez jobb! Klasszisokkal! Úgy tudnám megfogalmazni: kevésbé hatásvadász és sokkal „szerethetőbb”. Nincs vakmerő "Jézusnak gyerek volt és az a csaj melletted az ő leszármazottja" baromság és összecsapott befejezés.
A polgári foglalkozását tekintve gyakorló jogász Berry egy olyan műfajt képvisel, aminek jelenleg Dan Brown művei ülnek a trónján. Az Angyalok és démonok, valamint az A Da Vinci Kód sikerét bár világszerte próbálják ostromolni, eddig nem sokan értek fel a trónbitorló Brown székének pereméig.
Valójában azt mondanám ez a két (illetve az Elveszett Jelkép-pel kiegészülve immár három), különböző vallási és kultúrkörök - általában a római katolikusok - legszentebb tanait teljesen másképp, a tudomány álarca mögé bújva magyarázó, éppen ezért hatalmas vitákat kiváltó regény valami hihetetlen reklámot csinált a kultúrtörténeti krimi műfajának. Jómagam is nagyon szeretem ezeket a könyveket, és a belőlük készült szerintem kiváló filmek is a kedvenceim közé tartoznak. Nem találkoztam nagyon hosszú ideje az ő összetettségüket, akár hihetőnek is elfogadható ál/tudományos megalapozottságukat, fordulatos cselekményvezetésüket akár csak megközelíteni képes alkotással. Egészen mostanáig...
Berry ugyan azt a műfajt képviseli, mint Brown utolsó három írása. Neki is megvan a maga legkedveltebb hőse, akit jelen esetben nem Robert Langdonnak, hanem Cotton Malonenak hívnak. Malone nem elismert szimbólumkutató egyetemi professzor, hanem jogász, aki lehúzott tizenkét évet az USA külügyminisztériumának egyik titkos ügyosztályán, mint operatív ügynök. Főnöknője a Magellán Ügyosztály megalakulásakor személyesen választotta ki elsőként a feladatra a talpraesett, dörzsölt fickót, aki azt megelőzően már kilenc éve szolgált a haditengerészet ügyészségén.
Egy rosszul sikerült akció során aztán a No1 ügynök Malone megsebesül Mexikóvárosban egy tűzharcban, amikor fegyveresek könyörtelenül kivégeznek egy bírónőt az amerikai nagykövetség előtti parkban, és ha már véletlenül ott volt, akkor az éppen vele ebédelő dán diplomatát is. Saját, az anyjával élő tizennégy éves fiára gondolva, az állandó ébrenléttől, készültségtől és életveszélytől besokallt Malone kilép a külügy kötelékéből, és Dániába költözik. Döntésében sokat segít az, hogy a Mexikóban lelőtt diplomata világviszonylatban is kőgazdag, nagyhatalmú apja hálából, amiért ő legalább próbált tenni valamit fia érdekében, és a négy támadóból hármat kiiktatott mielőtt maga is golyót kapott, neki ajándékoz egy kis könyvesboltot Koppenhágában.
A civilben az olvasás és a könyvek megszállottja, Malone, tehát maga mögött hagyva a múltat békésebb vizekre hajózik, és könyvritkaságok kereskedelmével foglalatoskodik az öreg kontinensen. Már egy éve él itt, mikor üzenetet kap volt főnökétől, Stephanie Nelle-től, miszerint a hölgy hamarosan Koppenhágába érkezik egy-két napra vakációja során, és szívesen inna vele egy kávét a régi idők emlékére. Ez az üzenet indítja meg a regény fordulatos, izgalmas, remekül átgondolt, és rengeteg utazás és kutatómunka után kiválóan megírt cselekményét, melyben egy kétszáz éves rejtvény megfejtése, no és persze a teljes nyugati civilizációt megalapozó keresztény vallásnak a rejtélyes Templomos Lovagrend által egykoron őrzött, mára azonban elveszett legnagyobb titkának a felkutatása a tét.
Spolier vége
Mindig gondban vagyok, hogy mennyit árulhatok el egy-egy történetből. Egyrészt szeretnék kedvet is csinálni hozzá, másrészt nem is akarom elvenni azt a túl sok információ kiadásával. Itt most - még ha nehezen is - megállnék ezen a ponton. A cselekmény már a legelső oldalon beindul, nem kell a százötvenedik oldalig várni rá, és az utolsó lapig tart a pörgés. Közben eljutunk Dániába, és Dél-Franciaország számos kisebb-nagyobb városába, sokszázados titkosírás megfejtésén törjük a fejünket, és azon, hogy mi lehet az összefüggés egy XIX. századi pap hihetetlen, máig megmagyarázhatatlan gazdagsága, egy XX. századi történész-író furcsa öngyilkossága, és az 1307. október 13-án felszámolt Templomos Lovagrend azóta elveszett Nagy Öröksége között. A golyók csak úgy süvítenek, és mi nem tudjuk egyértelműen, hogy kik is a sakktábla szereplői, és ki kivel van mindeközben.
És a befejezés! Külön szimpatikus volt, hogy írt egy Utószót, amiben részletesen leírja milyen infot honnan szedett, ill. mely momentumok azok, amik csak az ő képzeletéből származnak. A legjobban az tetszett, ahogyan a valóban létező Bibliai ellentmondásokat, s egyúttal a nagy Titkot/Örökséget megoldotta. Kiváló! Már az ember kezdi sajnálni, hogy mindez csak a képzelet szüleménye, amikor az író az Utószóban eljut egyúttal a regény utolsó mondatához is, mely valóban X. Leótól származik és nem fikció: „Jó szolgálatot tett nekünk ez a mítosz Krisztusról”. Hát nem brilliáns?:)
Berry stílusa nekem nagyon tetszik, és történetszerkesztése is ragyogó. Szeretem, hogy általában nincsenek iszonyú hosszú fejezetei, hanem rövidebb, 5-6 oldalas részekre tagolódik a regény még egy hosszabb fejezeten belül is. Minden úgy van kitalálva, hogy a legnagyobb feszültségben tartsa az olvasót. A könyv egyébként meglehetősen hosszú: 639 oldal + 5 oldal írói utószó a valóságtartalommal és az elvégzett kutatómunkával kapcsolatban.
A helyszínek, múltbéli események, történelmi személyek, épületek, műtárgyak mind valósak, csak a regény aktív szereplői, és a köré épített történet fikció. Ez ugyan műfaji sajátosság, de Berry művein érződik a rengeteg kutatás. Ezt egyébként az említett utószóban el is ismeri, és le is írja ő maga is.
A történet gyakorlatilag nagyon sok szempontból az A Da Vinci Kód tükörképe, annak szinte testvérműve. Itt azonban más a konklúzió, ami nem kevésbé rengeti meg alapjaiban a teljes keresztény hitet, mint a másik. A fülszöveg szerint izgalmasabb az említett elődnél, és ez nem is nagy túlzás. Nekem jobban is tetszett, mint Brown remeke. Minden kétséget kizáróan Berry lenne most Brown, ha nem késik egy pár évet hozzá képest. Így azonban csak a kettes számú író a műfajban, pedig megérdemelné akár az elsőséget is.
Kedvenc idézet a könyvből:
"Az emberi elmének az az igénye, hogy választ kapjon mindenre, még az olyan kérdésekre is, amelyekre nincs válasz..."
Az írónak eddig nyolc kötete jelent meg magyarul, ebből 6 a Cottone Malone-sorozat tagja (A templomosok öröksége, Alexandria-link, A velencei árulás, Nagy Károly nyomában, Vérbosszú Párizsban, A császár sírja).
Ez utóbbi kapcsán interjú a szerzővel:
http://youtu.be/VV__I0GFEHg
Az Ulpius kiadó 2010-es kiadását olvastam 648 oldalon.
Fordította: Lantos István
Eredeti cím és megjelenés: The Templar Legacy, 2006
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése