Jó, tudom hülyeség, de mégis. A Mária Évei-ből nekem már szilárdan ez ugrott be, így Margit negyedik könyvének olvasásával.
Ahogy haladok előre a könyvében, mindig ezt érzem. Mert vegyük például az általa kreált szavakat: mindegyember, unalompocsolya, velebánás, muszájjózanság, asszonycsirke és még sorolhatnám. Nem csak a szavakból mível aztán teljesen új szóösszetételeket, hanem a szórendet, majd a történéseket is így egymás mellé rakosgatja. Mikor kezdeném unni, vagy lemondóan legyinteni felette, csavar egyet a szavakon (és számomra eddig még megmagyarázhatatlan módon nem is a történeten) és máris visz tovább magával, hogy belesüppedhessem a soraiba és elmerengjek egy két bekezdésén.
A "Kaffka, igen, két f-fel" moly-os kihívás hatására kezdtem el őt olvasni, könyvről könyvre egyre nagyobb örömmel. Előtte, alig-alig ismertem Kaffka Margitot, liezonunk úgy nagyjából pár verse erejéig tartott. De nagyon tud az ember lányára hatni, s én nagyon megszerettem az ő melankolikus stílusát, líráját, be kell valljam nőiesen. /Egyben új kedvenc könyvet is nyertem, a Színek és évekkel, úgyhogy mindenképp hálás köszönet Izoldának a kihívásért!/
A Hangyaboly még kicsit langyoska volt, unalmaska (én gyerekkoromban hallottam a zárdákról meg az apácaneveldéről és az egyházi tanításról aaaaaaaaannyit...), megmosolyogtató, de mégis szeretnivaló. Itt rajzolódott meg az a zárt világ, közösség, ami a Mária Éveiben is megjelent.
Nos, Mária...Mária évei...Nem is tudom, ha visszagondolok, már a cím is desztinál. Hiszen Máriának nem is élete, inkább csak évei vannak. Mária, aki saját életében nem illik sehova és nem egy átlag-leány, majd asszony. Mária, aki a neveldében is picit elüt a többi növendéktől. Aki hazajutván a kisvárosba, nemigen tud beilleszkedni az elvárt társadalmi és szokott helyzetekbe, akit a családjához meleg és rugalmas szálak kötnek, mégis tudatosul benne, hogy lám Ő nem olyan, mint a szerettei, bár a nővér-szerepében tisztességgel helytáll. Talán túlsággal is.
Egészen bizonyos, hogy a maga korában egy efféle belső nagysággal, analitikus hajlammal, nagy műveltséggel rendelkező okos asszony nem könnyen találhatott helyt egy városi kisközösségben. Hmmmmm...de itt jön be, az az ambivalencia, ami aztán a regény végéig megmaradt bennem. Sokszor sajnáltam Máriát, de talán még többször legszívesebben jól megráztam volna, amiért ennyire tehetetlen, idegesítően magára veszi a beilleszkedni nem tudó, kirekesztett, vagy meg nem értett asszonyszerepet. Hiszen meg sem próbálta! Egyszer sem! Mennyivel könnyebb a magányba menekülni, a legkisebb vélt vagy valós sérelmeket elemezgetni és egészen elveszni bennük, mint tevékenyen részt venni a saját életünkben...Vagy...a saját benső törvényünk ellen nem tehetünk semmit? Csak annak a "szava", "hívása" számít igazán? Erre mondják, hogy saját maga ellen senki nem cselekedhet? Saját magától senkit nem lehet megmenteni?
"Igen, de ha ez nekem bensőbb és elhatározóbb minden kimagyarázható, elfogadott életügynél! Nekem "ügy"-em ez; megint egyszer tisztán érzem, hogy valamiben, valahol "más" vagyok mindenkinél - de ennek a titkára még nem jöttem rá világosan."
Hát én sem mert a regény lélektani szempontból olyan jól megírt, hogy ellenérzéseket hagy az emberben...
Mária egyszerűen belemenekül a magányba és a végén hiába veszi körül bárki, teljesen elszigetelődik. Amíg a Színek és években egy percig sem szántam Magdát, mert az a maga vállalta, szenvedte, viselt asszonysorsa volt, addig Laszlovszky Máriát bizony nagyon sokszor. Sajnálni pedig nem ugyanaz, mint szánni valakit, ugye...
Márai éveit valahogyan törvényszerűen tragédia zárja le. S én pironkodva bevallom, hogy a végén már nem is bántam. Már nyomasztott Mária és az ő jelenléte.
Kicsit irritált, de még inkább nyomasztott, ez a "Selyembe-gubódzott élet". Nem is tudom...Szegény Mária!...vagy lemondóan: Hát igen, a Mária...?Ahogy haladok előre a könyvében, mindig ezt érzem. Mert vegyük például az általa kreált szavakat: mindegyember, unalompocsolya, velebánás, muszájjózanság, asszonycsirke és még sorolhatnám. Nem csak a szavakból mível aztán teljesen új szóösszetételeket, hanem a szórendet, majd a történéseket is így egymás mellé rakosgatja. Mikor kezdeném unni, vagy lemondóan legyinteni felette, csavar egyet a szavakon (és számomra eddig még megmagyarázhatatlan módon nem is a történeten) és máris visz tovább magával, hogy belesüppedhessem a soraiba és elmerengjek egy két bekezdésén.
A "Kaffka, igen, két f-fel" moly-os kihívás hatására kezdtem el őt olvasni, könyvről könyvre egyre nagyobb örömmel. Előtte, alig-alig ismertem Kaffka Margitot, liezonunk úgy nagyjából pár verse erejéig tartott. De nagyon tud az ember lányára hatni, s én nagyon megszerettem az ő melankolikus stílusát, líráját, be kell valljam nőiesen. /Egyben új kedvenc könyvet is nyertem, a Színek és évekkel, úgyhogy mindenképp hálás köszönet Izoldának a kihívásért!/
A Hangyaboly még kicsit langyoska volt, unalmaska (én gyerekkoromban hallottam a zárdákról meg az apácaneveldéről és az egyházi tanításról aaaaaaaaannyit...), megmosolyogtató, de mégis szeretnivaló. Itt rajzolódott meg az a zárt világ, közösség, ami a Mária Éveiben is megjelent.
Nos, Mária...Mária évei...Nem is tudom, ha visszagondolok, már a cím is desztinál. Hiszen Máriának nem is élete, inkább csak évei vannak. Mária, aki saját életében nem illik sehova és nem egy átlag-leány, majd asszony. Mária, aki a neveldében is picit elüt a többi növendéktől. Aki hazajutván a kisvárosba, nemigen tud beilleszkedni az elvárt társadalmi és szokott helyzetekbe, akit a családjához meleg és rugalmas szálak kötnek, mégis tudatosul benne, hogy lám Ő nem olyan, mint a szerettei, bár a nővér-szerepében tisztességgel helytáll. Talán túlsággal is.
Egészen bizonyos, hogy a maga korában egy efféle belső nagysággal, analitikus hajlammal, nagy műveltséggel rendelkező okos asszony nem könnyen találhatott helyt egy városi kisközösségben. Hmmmmm...de itt jön be, az az ambivalencia, ami aztán a regény végéig megmaradt bennem. Sokszor sajnáltam Máriát, de talán még többször legszívesebben jól megráztam volna, amiért ennyire tehetetlen, idegesítően magára veszi a beilleszkedni nem tudó, kirekesztett, vagy meg nem értett asszonyszerepet. Hiszen meg sem próbálta! Egyszer sem! Mennyivel könnyebb a magányba menekülni, a legkisebb vélt vagy valós sérelmeket elemezgetni és egészen elveszni bennük, mint tevékenyen részt venni a saját életünkben...Vagy...a saját benső törvényünk ellen nem tehetünk semmit? Csak annak a "szava", "hívása" számít igazán? Erre mondják, hogy saját maga ellen senki nem cselekedhet? Saját magától senkit nem lehet megmenteni?
"Igen, de ha ez nekem bensőbb és elhatározóbb minden kimagyarázható, elfogadott életügynél! Nekem "ügy"-em ez; megint egyszer tisztán érzem, hogy valamiben, valahol "más" vagyok mindenkinél - de ennek a titkára még nem jöttem rá világosan."
Hát én sem mert a regény lélektani szempontból olyan jól megírt, hogy ellenérzéseket hagy az emberben...
Mária egyszerűen belemenekül a magányba és a végén hiába veszi körül bárki, teljesen elszigetelődik. Amíg a Színek és években egy percig sem szántam Magdát, mert az a maga vállalta, szenvedte, viselt asszonysorsa volt, addig Laszlovszky Máriát bizony nagyon sokszor. Sajnálni pedig nem ugyanaz, mint szánni valakit, ugye...
Márai éveit valahogyan törvényszerűen tragédia zárja le. S én pironkodva bevallom, hogy a végén már nem is bántam. Már nyomasztott Mária és az ő jelenléte.
A Szépirodalmi Könyvkiadó 1964-es kiadását olvastam, 198 oldalon, az Olcsó könyvtár sorozatból.
Értékelés: 5/4
Értékelés: 5/4
Kedvenc idézet:
"A fejünk éhes azokra a szép, bolond, izgalmas kis szenzációkra, amik nélkül unalompocsolya volna az élet."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése