Lesznai olyan finoman, olyan gyönyörűséggel ír (főként a leíró részekben), hogy kénytelen voltam kiemelni a sok szépségből egy keveset.
"Lassan telt a nyár. Lizó szobája csendjében papírra vetett néhány verssort, de szavai elringatták egyhangú ritmusukkal. Álmosság fogta el, és alig bírt íróasztalától a díványig elbotorkálni.Mire felocsúdott, a madarak már estét csicseregtek a kertben. Álomtól kipirultan jelent meg az udvari teraszon, ahol vacsorára terítettek. A szék vastámlája kellemesen hűtötte lusta, meleg hátá. Elbámészkodott a napnyugtán. Az ég zöldessárga volt, fényes és sima, mint hímzőrámára feszített selyem. A nap, súlyos aranygombolyag, egyre lejjebb gurult. Hazatérőben a gólya. Nyílegyenesen repül, de hirtelen megakadt az égen, mozdulatlanul lebeg -tusrajz az alkonyat selymén- egy örökké tartó pillanatig. Aztán hosszú lába szára ékbe csuklik, és méltóságteljesen ereszkedik le a konyhaház kéményén nyugvó fészke szélére. Mire leért, Lizó mélyet sóhajtott. Még csak néhány hét és elvándorol a gólya is; minden szépség messze húz.
"Nem szól a szó, oly sovány, színtelen." -zümmögött benne egy suta, magános verssor. Múlik az élet és adós marad a sok kapott gyönyörűségért. Szőnyeget kéne szőni napjaiból, hogy az Úristen lába elé terítse. Azon sétálna feléje a boldogságot hozó angyal."
A szőnyeget később Lesznai természetesen el is készítette:)
