Arról, hogy ki is volt Virginia Woolf Orlandója, alias Vita Sackville-West, s hogy némi kapcsolatba is került Békássy Évával, már írtam korábban
itt.
Aztán ma eszembe jutott, hogy olvastam egy egyedülálló és hiánypótló írást is a költőnő kalandos életéről Wiener-Sennyey Tibor tolmácsolásában, amit érdemes tartok tovább osztani.
Íme:
"Békássy Ferenc írásainak kiadása közben megismertem a Békássy-család több ágát is. A család meglehetősen kiterjedt, hiszen Bezerédj Emmának és Békássy Istvánnak hét gyereke volt, melyből kettőt veszítettek el: az elsőt, Miklóst – még gyermekként, és Ferencet, aki huszonkét esztendősen, 1915-ben, huszárönkéntesként halt hősi halált a világháborúban.
Hangsúlyoznám: nem vagyok családtörténész, sem családtag, s engem a szükségesnél jobban nem érdekelt sose a Békássy-család története, sokkal inkább irodalmi hagyatékuk. Farkas Zsófiának szeretném mindenekelőtt megköszönni, hogy rendelkezésemre bocsátotta az egyik Békássy hagyatékát, ahonnan előkerült egy Weöres Sándor-levél is. Az említett levél azonban felhívta a figyelmemet, arra, akinek az szólt: Békássy Ferenc húgára.
„Kedves Éva Néném,
örömmel köszönöm levelét, szép fordításait és főként saját költeményeit. Nem is sejtettem, hogy Rómában ilyen kiváló magyar költőnőnk él. Kár, hogy mikor tavaly két hónapot Rómában töltöttem, nem tudtam, hogy a „Sennyei tölgyhöz” poétája létezik s éppen az Örök Városban.
Békássy Ferenc verseivel most újra foglalkozik egy irodalmárunk, Gál István. Méltatlanul elfelejtett, színes, zamatos költészete talán újra kiadásra kerül. Addig is, Babits tanulmánya őt emlékezetben tartja. Remélem, hogy Éva Néném költészete is könyvbe gyűjtődik, talán valamely nyugati kiadónál, talán Pesten.
Dr. Gál István barátom címe: Budapest V. Városház u. 16. Érdeklődni fogok, mennyire jutott a munkájával; Éva Néném is írhatna neki, ha jónak látja.
Holnap utazom közös pátriánkba, Vas megyébe, tíz napra. Úgy tudom, rokonok vagyunk, Niczky és Ostffy családon át, de legalább is mint vasmegyei nemesek, a múltban, a történelemben. Kezét csókolja szerető híve
W. Sándor
Budapest, 1971. máj. 20.”
Ebből a kevésből is nagyon sok minden kiderül. Valószínűleg nem ez volt az első levél, tehát Éva és Weöres már korábban is tartották a kapcsolatot. Nem beszélek arról mekkora jelentősége volt számomra Weöres elismerő mondatának Békássy Ferencről, s ha előbb kerül elő – bizonyosan ráírjuk a könyvre. Hanem több fontos dolog is világossá lesz, egyrészt, hogy Éva ekkor (1971-ben) Rómában élő költő és fordító, másrészt, hogy van egy „Sennyei tölgyhöz” című verse, harmadrészt, hogy Weöres rokonnak érzi a Békássy családot. Ez utóbbival van a legkevesebb dolgunk, hiszen pusztán csak az a tény, hogy Ferenc némely versét én kimondottan előzménynek és hasonló világúnak éreztem, mint sok Weöres-költeményt, szerintem inkább fontosabb, még ha nem is oly „érdekes”. Valahol úgyis minden rokona egymásnak. Ahogy most Zsennyére érkeztem, a Somló-hegynél heves eső csapott le rám, és kinézve a kertre, most is ez a nagy, nyári eső ömlik, s azt juttatja az eszembe, hogy e súlyos cseppek mossák bele a holtakat a földbe, mossák bele Weöres Sándort és Békássy Ferencet. De ez a nagy és örök eső mossa bele az élők lépéseinek zörejét, elhagyott tárgyaikat, és álmaikat is. Mígnem megadva magukat ennek az esőnek, az élők is átadják testüket, s nem marad utánuk más, csak lépesek zörejének visszhangja, elfelejtett tárgyak, és kóbor álmaik. Mi, régi történetek nagy hallgatói, semmi mást nem tehetünk, csak fülelünk merre jártak ők, gyűjtjük, amit elvesztettek, és olvassuk álmaik. A nekünk itt hagyott töredékekből és emlékfoszlányokból pedig nem csak őket, hanem magunkat is jobban megismerjük és megértjük.
Békássy Éva életének felidézéséhez két remek dokumentum is nagy segítségünkre lehet. Az egyik egy 16 oldalas, 1947. október 17-én keltezett levél Vita-Sackville-Westhez, a másik egy rövid és vázlatos, szakmai életrajz tíz évvel későbbről, amelyet Münchenben írt. A későbbi eseményeket a gondosan elkészített fotóalbumja és a család segítségével sikerült rekonstruálni. 1898. február 24-én született, akárcsak Ferenc, a zsennyei kastélyban. 1910-ig otthon tanul, majd akárcsak testvéreit, őt is beíratják a híres, angliai, koedukált iskolába, a Bedalesbe. Ebből az időszakból, egy nagyon szép fotónk van Ferencről, Istvánról és Éváról. Csak az utóbbi időben derült ki számomra, hogy a képen Éva is szerepel. Amikor a mi Békássy-kiadásunkba vettük át egy cambridge-i könyvből, nem is sejtettem, hogy a fotót megvágták, s hogy a kép alján, egy esernyőre támaszkodva, Ferencre felnézve és mosolyogva ott van mostani történetünk hősnője. 1916-ban befejezi az iskolát, Drezdába utazik, ahol rajzolást kezd tanulni, de 1917-től egészen 1919-ig már Itáliában találjuk, Genovában, ahol filozófiát tanul. 1921-ben még egy évet tölt Olaszországban, majd Angliába utazik nyárra, testvére farmjára, Suffolkba. 1924 táján Norvégiában utazik, majd 1925-ben hazatérve megismerkedik első férjével, egy erdélyi gróffal, Kornis Károllyal.
A családi legendárium megemlékezik arról, hogy Éva szenvedélyes autóvezető volt, talán az első a magyar nők között. Imádta a repülést is, így került kapcsolatba Almássy Lászlóval, az úszók barlangjának későbbi felfedezőjével, a még későbbi „angol beteggel”, akivel állítólag nem csak közösen repültek, hanem valami halvány románc is kezdett kibontakozni köztük. Ám Éva nem hozzá, hanem az erdélyi grófhoz ment feleségül. Ebből az időből van egy gyönyörű fotónk róla, ahol szeretett sportkocsijában ül, és rettentően melankolikus. A huszonhét éves Éva beleugrik egy házasságba, mely nem lesz éppen zökkenőmentes. Kornis szentbenedeki kastélyában laknak, férje előző házasságból lévő két gyermekét neveli 15 évig, közben több utazást tesznek a Duna-deltához és a Fekete-tengerhez, ahol ornitológiai tanulmányokat folytat, a gólyákat figyeli meg, teljes átéléssel. „10 madár” című kis versciklusában írja: „Madár vagy-e te gólya / vagy varázsló vagy, madár? / Magános mágusa a rétnek / sereges vándora a légnek, / idő előtti ős madár / tiéd a széles nagy határ.” – ezek a versei talán ebből az időből származnak, míg a Weöres Sándor által említett „A sennyei tölgyhöz” és a „Sennyei álom” egyelőre megfejthetetlen, hogy pontosan mikor is íródtak, mindenesetre akárcsak a „Weöres Sándornak” című Zsennyét és környékét írják le, tehát joggal tekinthetjük őket az első és külön ciklusnak. Utóbbi versét egyébként így fejezi be Kám, Jeli, Tana, Kőszef, Rátót, Bozsok, a Fekete Völgy, az Írottkő említése után:
„Így bolyongok, míg végtére / Álomlábon hazatérve / (Jaj, mert másképp nem lehetett), / Borjúskerti sírok felett / Sennyén játszom kísértet.”
– ettől azonban még nagyon messze vagyunk, hiszen miután 1940-ben végleg tönkremegy kapcsolata Kornis gróffal, aki, ahogy Vita-Sakcwillenek írja: „halálra itta magát”. Talán ekkor írta „Erdélyi körhinta” című versét, melyet így zár le: „Az életem repül az áron, / jaj, hová szállt héttornyú váram, / ne légyen volt minden csak álom. / Állítsátok meg a világot, / mára elég volt, most már kiszállok.”
Elhagyja Erdélyt, s a Badacsonyban vesz házat, ahol megismerkedik az aradi származású, Mike József doktorral. Összeházasodnak, s a háború alatt második férjének segít, orvosi és tudományos tanulmányokat fordít a kolozsvári egyetem számára. Ezt a badacsonyi időszakot tartja később élete legszebb szakaszának, de végül keserű versében, a „Búcsú a Balatontól” címűben válik el szeretett vidékétől. 1944–45 környékén a zsidóüldözésekkel végképp nem egyetértő Éva és Mike Bergenbe menekül, ahol angolt tanít. Férje Dél-Amerikába akar menni, ő azonban nem szívesen hagyná el végleg Európát, így elválnak útjaik, s 1946 telén, egymaga mássza meg a Dolomitokat, és szökik Ausztriából Olaszországba. 48-éves ekkor, s talán e nehéz túra alatt fogalmazódott meg benne a „Pásztorok éneklik a Dolomitokban” című verse, amiben így sóhajt fel: „Óriási sziklahegy, hogyha lelked volna / az egész esztendő csupa május volna, / a sok nyíló virág mind gyöngyvirág volna, / nagy gránit hatalmad rég leomlott volna.” Az egész verset végigkísérő „volna” jól hangsúlyozza a reménytelennek tűnő helyzetet. Békássy Éva, mindent hátrahagyva, semmi és senki nélkül, két félrecsúszott házasság után, két világégéssel a háta mögött menekült a téli hegyeken át Olaszországba. Valójában e rettentő utazás alatt érik igazi költővé.
Megemlékezik arról, hogy testvéreivel kisgyerekkorában gyakran játszották azt a zsennyei kertben, hogy botra dőlt, reszkető vándorok, akiknek semmijük sincsen, éhesek és fáznak, de megpillantanak egy kedves házat a sűrű erdő mélyén, ahonnan már a kutya is barátságosan elébük szalad. Az első kopogásra a ház úrnője nyit ajtót (aki mellesleg édesanyjuk, Bezerédj Emma volt), aki enni és inni ad, szállást ad a vándoroknak. A gyerekkor játékából valóság lett. Éva átért Itáliába, az első házba összeroskadva és megtörve kopogott be, ahol befogadták, s így életben maradt. Nem sokkal később írja hosszú levelét Vita Sackville Westnek, a híres angol írónőnek, aki nem mellesleg testvére, Ferenc barátjának és angol verseinek kiadójának, Virginia Woolfnak volt a barátnője, talán ezért is fordult éppen hozzá, megalázkodva és könyörögve, hogy segítsen neki útlevélhez jutni, hogy visszatérhessen Angliába, ahol bármilyen munkát elvállalna. Legfőbb érve, hogy miért is segítsen neki a levél címzettje mert „You are a poet – you understand. Please help me if you can and God bless you for it.” – Bár válasz és levélváltás következik, a tényleges segítség elmarad.
Éva ezután – kisebb kihagyással – Rómában él, és ide köthető költészetének legszebb vonulata. A római versek nem csak messze kiemelkednek kiadatlan és elfelejtett hagyatékából, hanem bizonyítékai annak a metafizikai érzékenységgel megélt kapcsolatnak, amit ő az Örök Várossal és a Földközi-tengerrel alakított ki. Ezek a versei a legszebbek. Olvassuk el „A tenger fölött” címűt: „A tenger fölött futnak a felhők / fehéren, sugaras szegéllyel. / Nézi halszagú szerelmem / ki hálóját javítja / a régi Ostiában. / De nem sejti, jaj nem sejti / hogy én is már / aranyos felhőként / zivatarokat görgetek / A Tirréni tenger fölött.” – e rövidke vers jól mutatja az érett, de a dolgok iránt még mindig gyermeki érdeklődést mutató nő sajátos mélabúját. A római életét csak egy viszonylag rövid szakasz zavarja meg, 1953-tól egészen 1957-ig a Szabad Európa rádiónak dolgozik, majd a később, időről-időre hazajár, s ekkor ismeri meg személyesen a Weöres házaspárt. Rómában a hetvenes évek elején írja a római versek közül is a legszebbeket, például a „Bús ének a Regina Coeliből” címűt, melyet külön tanulmányban lenne érdemes elemezni, s mely látszólagos könnyedsége mögött valódi tragédiák sora húzódik meg vezérfonálként. Talán olvasóm is felsóhajt majd és egyetért, hogy ennyi viszontagság után joggal volt kegyes az ég hősnőnkhöz, s nem irigyeljük azt a boldogságot, amit Rómában megismert Norbert von Geschertől kaphatott. A szoros barátságot, mivel Norbert felesége 1976-ben meghalt, időskori szerelem követte. Békássy Éva 80 évesen hozzámegy harmadik férjéhez. Közös utazásokat tesznek Görögországba, és más tengerparti helyekre. 1984-ben Dél-Tirolba költöznek, Meranóba, ahol együtt élnek egészen Norbert 1990-ben bekövetkezett haláláig. Ekkor Éva Bécsbe költözik, a Máltai Lovagrend Idősotthonába, ahol nem sokkal 99-dik születésnapja után, 1997. május 23-án délben meghal.
Egy hasonlattal érzékeltetve Békássy Ferencet mindig öreg léleknek láttam, aki megsejtette, hogy nincs túl sok ideje üzenetének megfogalmazására, míg húga, Éva sokkal inkább egy fiatal léleknek tűnik szememben, aki viszont idősödve ért költővé, s talán ahol Ferenc befejezte, ott Éva folytatta. Örök gyereksége a legnagyobb nehézségeken is átsegítette, soha nem adta fel hitét a boldog életben, és soha nem állt meg. Pályája végül nem tragikus, hanem sokkal inkább nagy ívű és jó értelemben önmegvalósító. Közös volt kettőjükben azonban, s talán a régi magyar családok sajátja lehetett ez, az európai érdeklődés, a különleges életút, és az örök nyitottság. Talán bátyja sikerén felindulva érdemes lenne a szélesebb közönséggel is megismertetni az elfelejtett Békássy Évát, bár nem minden verse világirodalmi szintű természetesen, de ő maga is része annak a nagy párbeszédnek, amit mi magyarok folytatunk sokszor reménytelenül, néha különös sikerrel az egész világgal. Éppen ezért érdemes volna vékonyka életművét kiadni, s mivel szerencsékre szenvedélyes fotográfus volt, erős képanyaggal megtámogatni, és visszaadni a magyar irodalomnak egy költőnőt. Ha mi nem emlékezünk rá, senki sem fog."
