2010. február 14., vasárnap
Ella Fitzgerald&Louis Armstrong: Our love is here to stay - "Ella and Louis sings Gershwin"
Tracklist
1. I Got Plenty O' Nuttin
2. He Loves And She Loves
3. A Woman Is A Sometine Thing
4. They Can't Take That Away From Me
5. Let's Call The Whole Thing Off
6. Strike Up The Band
7. Things Are Looking Up
8. They All Laughed
9. A Foggy Day
10. How Long Has This Been Going On?
11. Summertime
12. Love Is Here To Stay
13. There's A Boat Dat's Leavn' Soon For New York
14. 'S Wonderful
15. I Was Doing All Right
16. Oh, Lady Be Good!
2010. február 11., csütörtök
Szerelmünk lapjai - (The Notebook)
színes, magyarul beszélő, amerikai romantikus film, 123 perc, 2004
rendező: Nick Cassavetes
író: Nicholas Sparks
forgatókönyvíró: Jeremy Leven
operatőr: Robert Fraisse
díszlettervező: Chuck Potter
producer: Lynn Harris, Mark Johnson
executive producer: Toby Emmerich, Avram "Butch" Kaplan
vágó: Alan Heim
adaptáció: Jan Sardi
szereplő(k):
Gena Rowlands (Allie Calhoun)
Ryan Gosling (Noah Calhoun)
Rachel McAdams (Allie Hamilton)
Kevin Connolly (Fin)
James Garner (Duke)
Tim Ivey (Rower)
Starletta DuPois (Esther)
Allie és Noah tizenévesek voltak, amikor találkoztak, az első pillanattól kezdve rokonszenveztek egymással. Kibontakozó szerelmük hamar beteljesedik. A lány gazdag szülei azonban ellenzik kapcsolatukat, így a két fiatal útja elválik egymástól. Amikor néhány esztendővel később újra találkoznak, a szerelmük újjáéled, és Allie-nek hamarosan választania kell társa és társadalmi rangja között. Történetüket, melynek fontos jelentősége van számára, egy idős úr olvassa fel újra és újra egy hasonló korú hölgynek.
The Notebook - Szerelmünk lapjai (2004) OST
The Notebook OST
01. Main Title
02. Overture
03. I'll Be Seeing You - Billie Holiday
04. Alabamy Home - Duke Ellingtono
05. Allie Returns
06. House Blues / The Porch Dance / The Proposal / The Carnival
07. Noah's Journey
08. Always and Always - Benny Goodman And His Orchestra
09. A String Of Pearls - Glenn Miller And His Orchestra
10. On the Lake
11. Diga Diga Doo - Rex Stewart And The Ellingtonians
12. One O'Clock Jump - Benny Goodman And His Orchestra
13. I'll Be Seeing You - Jimmy Durante
14. Noah's Last Letter
15. Our Love Can Do Miracles
Szia, Anya! - Schäffer Erzsébet
Már túl voltak a mesén. A kisfiú, aki jobban szerette, ha nagyfiúnak mondják - az is volt, negyedikes, és évet is veszített - már a vizet is bekészítette magának. Egy ideje, mondta, hajnalban felébred arra, hogy szomjas. Esténként, lehetett bármilyen fáradt vagy álmos, sose feledkezett meg a vízről. A szobáját egy ajtó választotta el a szülei szobájától.
Nem olyan rég lett egy új szokása. Amióta nagyfiúnak érzi magát, becsukja a két szobát elválasztó ajtót. Csak néha hagyja nyitva. Mint most.
A kiáltás halk volt, és óvatos.
-Mama!
Csodálkozott, hogy még fönn van a gyerek. Odanézett az ágyból, látta, jókora rést hagyott az ajtón. A keze már nyúlt, készült lekapcsolni a kislámpát. Most megint hallotta, még halkabban a gyerek hangját.
-Mama, alszol?
Csöndesen szólt át.
-Még nem.
Nem hallatszott semmi nesz. Várt egy kicsit. Aztán átszólt a kisfiúnak.
-Nem tudsz aludni?
-Nem - válaszolt a gyerek, és sietősen mondott még valamit, elnyelte a szavakat, mintha az egész nem lenne olyan fontos.
-Mama, nem akarsz átjönni...?
-Most?
Ahogy kimondta, megbánta. De a gyerek segített.
-Csak egy kicsit...Bebújni...Átjössz?
Kis-nagyfiú, gondolta. Bebújni. Ahogy régen. És fáradtan elmosolyodott. Egész nap gürcölt. Cipelt is sokat, de főleg a kimerítő álldogálás az fárasztotta el kegyetlenül. És az a szerencsétlen szóváltás a főnökével. Még ha a végére értek volna. De félbehagyta. Soha semmi összetűzésbe nem megy bele. Kihátrál. Aztán eszi magát hetekig. Most is feszült. Még az ágyban is. És fáradt.
Megfeszítve az izmait, kinyújtózott a bemelegedett takaró alatt. Mellette, a másik párnán már egyenletes volt a szuszogás. Milyen hamar elalszanak a férfiak, gondolta. És szégyellve, hogy húzza az időt, gyorsan kibújt az ágyból.
A kisfiú már bekucorodott a fal felőli oldalra. Kicsit megemelte a takarót.
-Bújj be, mama...!
Odabent a takaró alatt meleg volt. Beleszagolt a kisfiú nyakába, mélyen beszívta az álmos szappanszagot. Játékosan odacuppantott. A gyerek átölelte.
Szorosan karolta a nyakát. Egészen másképp, ahogy szokta. Becsukta a szemét, érezte, mindjárt öntudatlan lesz, és elalszik. Gyorsan megkérdezte hát a kisfiút.
-Te miért nem tudsz aludni?
-Gondolkodom.
-Min?
-Hogy mi lesz velem, ha ti nem lesztek...
Az asszonynak, mint akit hideg vízzel leöntöttek, kiment az álom a szeméből.
-Hogyhogy nem leszünk?
-Hát...Ha meghaltok.
A feje ott feküdt a karján. Arról vette észre, hogy hangtalanul sír a kisfiú. Nedves lett a karja a hálóing alatt. Folytak a könnyei. Az asszony fektében fölhúzta a lábát, s miközben teste körbeölelte a fiát, agya lázasan kapkodott. Mi lelte? Mi jár a fejében? Hol időzik a gyerekek lelke, miközben azt hisszük, itt fekszik az ágyában, s minden a lehető legnagyobb rendben van. Megijedt? Próbált visszaemlékezni, hogy is volt kislánykorában...
És halkan beszélni kezdett. Mesélt arról, amikor a kisfiú megszületett, mesélt az álomillatú éjszakákról, amikor az öléből nézte a csillagokat, mesélt arról, hogy sose hagyják el egymást azok, akik így találkoznak. S hogy szeretnek minket. Sokáig mesélt. Simogatta a kisfiú arcát, egyszer csak érezte, csukva a szeme. A lélegzése mutatta, elaudt.
Napokig nem tudott elszakadni attól az estétől. Pedig a kisfiú vidáman ébredt, nem kérdezett semmit, amikor iskolába indulva megölelték egymást, csak annyit mondott szégyenlősen-fölényesen.
-Nem hagytalak aludni...!
Pár nap múlva, késő délután elgondolkodva ült a HÉVen. A második kocsi első peronján, közvetlenül az ajtó mellett egyetlen sor ülés van. Oda vette be magát. Nem nagyon figyelt másfelé. A Margit hídnál vette észre, közvetlenül mellette egy kislány készül leszállni, de nem találja a kapaszkodót. Eltakarta egy termetes utas. Akkor látta, a kislány vak. Amikor felállt, melléje húzódott. Majd segítek, karolt belé. A gyerek - tizenkét-tizenhárom éves lehetett -, vékony hangon mondta, köszönöm.
Nyílt az ajtó, a kislány lépett. Még nem érte el a lába a lépcsőt, amikor üdvözült mosollyal felkiáltott:
-Szia, Anya!
Az arcát nem fordította feléje. Mert nem látta. Nem látta, hogy ott van. Tudta. Tudta, hogy ott áll széles mosollyal az arcán, piros kabátban, szőkén, fiatalon, az édesanyja. A vak kislány tudta, hogy minden délután ott várja őt a második kocsi első ajtajában a biztonság. Az otthon.
A fiatal nő nyújtotta a kezét, segített leszállni a lányának. Köszönöm, nézett derűsen a másik asszonyra, és kart karba öltve, elindultak ők ketten. Nagyokat léptek. Minden lépésnél nevetve összekoccant a válluk.
A szív hídjai (1996)
színes, szinkronos amerikai romantikus dráma, 1996, DVDRip
rendező: Clint Eastwood
író: Robert James Waller
forgatókönyvíró: Richard LaGravenese
zeneszerző: Lennie Niehaus, Clint Eastwood
operatőr: Jack N. Green
vágó: Joel Cox
szereplő(k):
Meryl Streep (Francesca Johnson)
Clint Eastwood (Robert Kincaid)
Annie Corley (Caroline)
Victor Slezak (Michael Johnson)
Jim Haynie (Richard Johnson)
Sarah Kathryn Schmitt (az ifjú Carolyn)
A felnőtt testvérpár édesanyjuk halála után hazaérkezik Madison Countyba. Döbbenten értesülnek anyjuk végakaratából arról, hogy nem az édesapjuk mellé kívánja temettetni magát, hanem úgy rendelkezett, hogy hamvait vessék a híd alatti patak vizébe. A hagyatékot rendezgetve különös, szívszorító történetre derül fény. Évekkel korábban, 1965-ben, Francesca férje és gyerekei egy távoli vásárra utaztak. Ezalatt egy idegen férfi vetődött a farmra, és útbaigazítást kért a nőtől: a közeli Rosamunde-hídat kellett lefotóznia a National Geographic magazin részére. Francesca felajánlotta, hogy megmutatja a hídhoz vezető utat. Beszélgetésbe elegyedtek, s a romantikus, más életről ábrándozó asszonyban mély vonzalom ébredt a fotós iránt. A rövidke négy nap alatt, amit együtt töltöttek, Francesca élete legnagyobb szenvedélyét élte át, amelynek történetét naplójában írta meg. Az azóta elhunyt fotós, Robert Kincaid hamvait a vízbe szórták a Rosamunde-hídnál, ahogyan azt évekkel később a testvérek anyja is kéri a végakaratában. Gyermekei a feltárult szerelmi történeten megrendülve súlyos döntés elé kerülnek: temessék-e anyjukat az édesapjuk mellé, ahogyan eredetileg a család tervezte, vagy tartsák tiszteletben utolsó akaratát, és végső hűségét élete nagy szerelméhez.
Teddy Wilson and His Orchestra
Tracks
01 - Somebody Loves Me (DeSylva, Gershwin, MacDonald)
02 - Sweet and Simple (Caesar, Yellen)
03 - Liza (All the Clouds'll Roll Away) (Gershwin, Gershwin, Kahn)
04 - Rosetta (Hines, Woode)
05 - I Wished on the Moon (Parker, Rainger)
06 - What a Little Moonlight Can Do (Woods)
07 - Miss Brown to You (Rainger, Robin, Whiting)
08 - A Sunbonnet Blue (And a Little Straw Hat) (Fain, Kahal)
09 - What a Night, What a Moon, What a Girl (Loeb)
10 - I'm Painting the Town Red (Newman, Stept, Tobias)
11 - It's Too Hot for Words (Powell, Samuels, Whitcup)
12 - Sweet Lorraine (Burwell, Parish)
13 - Liza (All the Clouds'll Roll Away) (Gershwin, Gershwin, Kahn)
14 - Every Now and Then (Lewis, Sherman, Silver)
15 - It Never Dawned on Me (Coots, Lewis)
16 - Liza (All the Clouds'll Roll Away) (Gershwin, Gershwin, Kahn)
17 - Rosetta (Hines, Woode)
18 - Twenty-Four Hours a Day (Hanley, Swanstrom)
19 - Yankee Doodle Never Went to Town (Freed, Hanighen)
20 - Eeny Meeny Meiny Mo (Malneck, Mercer)
21 - If You Were Mine (Malneck, Mercer)
22 - I Found a Dream (Gorney, Hartmann)
23 - On Treasure Island (Burke, Leslie)
Karinthy Gábor: Szomorú ének
Karinthy Gábor: Szomorú ének
Nem kell az élet. Fáj a fénye
S a napok bús pergése és
Nem kell a napsugár s az alkony,
Az öröm és a szenvedés.
Vágyódások, haragok, álmok,
A vér tüze, eszményeim:
Elhagylak, élet, odahagylak.
Halálba kergetett a kín.
Nekem a nyári pompa gyász csak.
Lomb és madár a táj felett.
Fakón megy el a méla kertben
a lomha őra s esteleg.
Folyton elvágyom, útra egyre.
Sorsom kopár és régen ez...
Gyötrődöm, hol ülök, hol állok,
Elsenyvedek, a végem ez.
Letűnt a délután, a fáradt
És búcsúzik az esti fény...
Kietlen és sivár a lelkem
És meg akarok halni én.
2010. február 10., szerda
Akarsz látni még egyszer... utoljára?...
Hosszú évekig azt hittem, hogy ez a nő nincs már az életemben, hogy kevésen múlt, de nincs, és kész.
Hogy már nem is létezik, hogy elsodródott nagyon messzire, hogy nem is volt olyan földöntúlian gyönyörű, hogy egy eltűnt világ. Ifjúkorom romantikus világa, mikor még azt hittem, hogy a szerelem örök, meg hogy az én szerelmemnél nincs is nagyobb. Ilyen csacsiságokat.
Huszonhat éves voltam akkor ott a pályaudvar peronján. Nem értettem, miért sír annyira. Magamhoz öleltem, a nyakába fúrtam a fejem. Azt hittem bánkódik, mert elutazom, és ki is mutatja. Aztán hetek múlva, mikor a telefonban megalázkodtam és hosszú, esedező leveleket írtam neki, rájöttem.
Aznap kijátszott, mert tudta, hogy utoljára lát, engem siratott, a holttestemet öntözte a könnyeivel. És nem örült, hogy futok utána.
Hónapokig bevertem magam mindenbe az égvilágon. Mint az alvajáró. Minél jobban fájt, annál jobban bevertem.
Szerelmi csalódás ide vagy oda, parádésat alakítottam: ezekben az üres napokban becsaptam a világot. Felkeltem, hülyülésig hajtottam magam, ettem, mint a gép, söröztem a kollégákkal, vastagokat röhögtem a testvéremmel, holott egyetlen fricska elég lett volna, hogy összetörjek.
De hát nem is igaz. Nem hős voltam én, hanem hülye: azt hittem visszajön hozzám. Komolyan azt hittem.
Váratlanul ért, jóvátehetetlenül elfuserálták a lelkivilágom azon a vasárnap estén a pályaudvari peronon. Nem bírtam megemészteni, és belevertem magam mindenbe, ami szembe jött.
Az évek múlása nem hatott. Időnként meghökkentem:
-Jé?...különös...tegnap egyszer sem gondoltam rá...-És ahelyett, hogy gratuláltam volna magamnak, rágódtam, hogyan lehettem meg egy teljes napig anélkül, hogy rágondoljak. Főleg a neve jött vissza folyton. Meg két-három konkrét kép. Mindig ugyanazok.
Nem hazudok. Reggel kiszálltam az ágyból, ettem, mosakodtam, ruhát húztam magamra, és hajtottam. Néhanapján lányt is láttam csupaszon. Néha-napján, de nem volt benne köszönet. Érzelem: nagy semmi.
Aztán mégiscsak szerencsém lett. Mikor már azt hittem, úgyis mindegy.
Belém botlott egy másik nő. Egy nagyon másmilyen, más keresztnevű nő belém szeretett, és eltökélte, kiteljesíti az életemet. Nem kérdezte akarom-e, talpra állított, és feleségül jött hozzám, egy kongresszus alkalmával a liftben váltott első csókunk évfordulóját meg sem várva.
Nem remélt feleség. Bevallom, rettenetes félsz jött rám. Nem bíztam az egészben, és bizonyára sokszor megbántottam őt. Becéztem a hasát, és gondolatban máshol jártam. A hajába túrtam, és más illatát kerestem. Soha nem szólt. Tudta, a fantoméletem napjai megszámláltattak. Mert ott a kacagása, a bőre, elementáris, önzetlen szerelmének bősége, amit nekem tartogat. Jól számított. A fantoméletem megengedte, hogy boldog legyek.
Itt van a szomszéd szobában. Alszik.
A szakmámban többre vittem, mint valaha reméltem volna. Azt kell hinnem, számított a buzgalom, és hogy a megfelelő időpontban a megfelelő helyen voltam, és hogy meghoztam bizonyos döntéseket...Mit tudom én.
Mindenesetre a régi haverok meglepett és gyanakvó pillantásából azt olvasom ki, ők se értik: csinos nej, látványos névjegykártya, méretre készített ingek...ahhoz képest, hogy honnan volt a start. Ez zavarba ejtő.
Annak idején máson se járt az eszem, mint a lányokon...azazhogy ezen a lányon, jegyzetelés helyett leveleket írtam az előadásokon, és hidegen hagyott a kávéházi teraszok kínálata cici, szem és minden egyéb vonatkozásában. Pénteken felültem az első párizsi vonatra, és hétfő reggel karikás szemmel tértem meg, a távolságot meg az ellenőrök kőszívét átkozva. Pojáca voltam inkább, mint az élet királya, ez az igazság.
Szerelmes voltam, hanyagoltam a tanulást, gyengén hegedültem, és más bicsaklásaimmal egyetemben ez volt az ok, amiért faképnél hagyott. Azt hiszem. Nyilván úgy gondolta, hogy a jövő nem kellőképpen...ígéretes egy ilyen mellett.
Mikor ma a bankszámlakivonataimat nézem, elismerem, hogy az élet nagy tréfamester.
Szóval éltem bele a világba.
Persze a feleségemmel vagy a barátainkkal egyszer-egyszer fölemlegettük a diákéveinket, a filmeket meg a könyveket, amelyek formáltak, fiatalkori szerelmeinket, az idők folyamán feledésbe merült, hirtelen belénk villanó arcokat. ..A félrerámolt életünk. Le szoktuk porolgatni néha. De sose szívom mellre. Ó, nem.
Egy időben, emlékszem, mindennap utamba esett egy tábla, rajta a város neve, ahol tudtommal élt, meg hogy hány kilométer odáig.
Reggelente az irodába menet, estelente hazafelé mindig vetettem egy pillantást erre a táblára. Egy pillantás, semmi több. Sose tértem le. Megfordult a fejemben, de úgy éreztem, arcul köpném a feleségemet már azzal is, ha indexelnék.
De a pillantás akkor se maradt el, így igaz.
Aztán munkahelyet változtattam. Nem volt több gond a táblára.
De mindig van más ok, más ürügy. Mindig. Hányszor kaptam fel a fejem az utcán elszorult szívvel, mert mintha az ő alakja...az ő hangja...az ő frizurája...?
Hányszor?
Azt hittem, nem gondolok már rá, de ha egy percre egyedül maradok valami többé-kevésbé nyugodalmas helyen, máris előjön.
Hat hónapja sincs, hogy ott ültem egy étterem teraszán, és elmarat az ügyfél a munkaebédről: hát nem őt idéztem magam elé? Kigomboltam az inggallérom, hozattam a pincérrel egy pakli cigarettát. Olyan kapadohányt, amilyent akkoriban szívtam. Kinyújtóztattam a lábam, nem hagytam, hogy elvigyék a másik terítéket. Rendeltem valami jó bort...és míg félig behunyt szemmel eregettem a füstöt és sütkéreztem, néztem, ahogyan közeledik.
Néztem, egyre csak néztem. Egyfolytában rá gondoltam, meg hogy milyen is volt együtt, milyen volt a közös ágyban.
Sose firtattam,hogy még mindig szeretem-e, vagy hogy pontosan mit is érzek iránta. Ugyan minek? De örültem, ha rátaláltam egy-egy magányos pillanat örvén. Tartozom az igazsággal.
Szerencsére az életem nem sok magányos pillanattal szolgált. Az kellett hozzá, hogy egy ilyen szerencsétlen ügyfélnek teljesen kiessek a fejéből, vagy hogy éjszaka magányosan autózzak, mert így adódott. Az esély gyakorlatilag nulla.
És még ha át akarnám is adni magam a nagy mélabúnak, a nosztalgiának, vagy elkapna a bohóság, hogy kinyomozzam a telefonszámát vagy efféle baromság, szóba se jön, már megfegyelmeztek. Amúgy istenigazából: a gyerekeim.
Megőrülök a gyerekeimért. Három van, Marie hétéves, Josephine négy lesz, Yvan, a pici fiú még kettő sincs. Én könyörögtem ki a feleségemtől a harmadikat, emlékszem, ellene vetette, hogy fáradtság, meg mi lesz velünk, de én annyira imádom a csecsemőket, a csacsogásukat, a nyálas puszijaikat...hagyjuk...Kértem, hogy szüljön még egyet. Nem sokáig vonakodott, és már ebből is tudom, hogy az egyetlen jóakaróm, és soha nem hagyom el. Hiába környékez a konok árnyék.
A legjobb, ami az életben történt velem, hogy gyerekeim születtek. Egy régi szerelmi história hozzájuk képest semmi. Semmi.
Nagyjából ilyen volt az életem folytatása, aztán a múlt héten egyszer csak bemondja a keresztnevét a telefonba.
-Itt Heléna.
-Heléna?
-Nem zavarlak?
A kisfiam az ölemben ült, és sikkantgatva kapkodott a kagyló után.
-Hát...
-A gyereked?
-Igen.
-Mennyi idős?
-...Miért hívtál fel?
-Mennyi idős?
-Húsz hónapos.
-Azért hívtalak, mert találkozni szeretnék veled.
-Velem?
-Igen.
-Hülyéskedsz?
-...
-Csak úgy. A homlokodra csaptál!...Látni akarsz...
-Majdnem.
-Miért?...Úgy értem, miért most?...Ennyi év után...
-Tizenkettő. Tizenkét év telt el azóta.
-Jó. Hát aztán...Mi ütött beléd? Most kapcsolsz? Mit akarsz tőlem? Hogy hány évesek a gyerekeim, hogy megkopaszodtam-e...vagy hogy lásd, milyen hatást teszel rám...vagy csak a régi szép időkről akarsz dumálni?!
-Idehallgass, nem gondoltam, hogy így veszed, inkább elbúcsúzom. Igazán sajnálom. Bo...
-Honnan tudtad meg a számomat?
-Apádtól.
-Mi?!
-Az előbb felhívtam apádat, és elkértem a számodat, ennyi.
-Emlékezett rád?
-Nem. Vagyis...nem árultam el, ki vagyok.
Letettem a fiamat a szőnyegre, ment a gyerekszobába a nővéreihez. A feleségem nem volt otthon.
-Várj, ne tedd le..."Marie, add rá a zokniját, rendben?"...Halló? Ott vagy még?
-Igen.
-Akkor...
-Mit akkor?
-Azt akarod, hogy találkozzunk?
-Igen. Fogjuk rövidre. Igyunk meg valamit, vagy egy kis séta, valahogy így.
-Miért? Mire jó ez?
-Csak látni akarlak, ennyi. Beszélnénk két szót.
-Heléna?
-Tessék.
-Miért csinálod ezt?
-Hogyhogy miért?
-Miért hívsz? Miért vártál idáig? Miért most? Eszedbe se jut, hogy bekavarsz nekem?...Csak fogod magad, és tárcsázol...?
-Figyelj, Pierre. Meg fogok halni.
-...
-Azért hívlak, mert meg fogok halni. A pontos idejét nem tudom, de nincs sok hátra.
Eltartottam magamtól a telefonkagylót, hogy lélegzethez jussak, és próbáltam felkelni a székről, sikertelenül.
-Nem igaz.
-De.
-Mi a bajod?
-Jaj...bonyolult. Röviden, a véremmel van valami...már nem ismerem ki magam a sok diagnózison, fura egy izé ez.
Azt kérdeztem:
-Biztos vagy benne?
-Tessék? Mégis mit képzelsz? Hogy a szívfacsaró hantámmal akarlak megkörnyékezni?
-Bocsáss meg.
-Semmi gond.
-Hátha tévednek.
-Hátha...
-Szóval nem?
-Nem. Nem hiszem.
-Hogy létezik ez?
-Fogalmam sincs.
-Rosszul vagy?
-Mikor hogy.
-Rosszul vagy?
-Eléggé.
-Látni akarsz még egyszer utoljára?
-Igen. Így is lehet mondani.
-...
-...
-Nem félsz, hogy csalódni fogsz? Nem lenne jobb a régi képemnél megmaradnod?
-Mikor még ifjú voltál, és hódító?
Hallottam, ahogy elmosolyodik.
-Pontosan. Mikor ifjú voltam, és hódító, és egyetlen ősz hajszálam sem volt...
-Ősz a hajad?!
-Öt szál belőle, ha jól számolom.
-Hű, de megijesztettél! Különben igazad van. Lehet, hogy rossz ötlet, de eszemben van már egy ideje...kigondoltam, hogy ez örömet szerezne...Újabban nem sok dolog szerez nekem örömet, hát...felhívtalak.
-Mióta játszol a gondolattal?
-Tizenkét éve! Dehogy...Csak vicceltem. Pár hónapja, azt hiszem. Mikor először kórházba kerültem.
-Komolyan látni akarsz?
-Igen.
-Mikor?
-Rajtad múlik. Amikor ráérsz.
-Hol laksz?
-Ugyanott. Olyan száz kilométerre tőled, ha jól tudom.
-Heléna?
-Tessék?
-Á, hagyjuk.
-Igazad van. Hagyjuk. Ez a rendje. Ilyen az élet, nem azért hívlak, hogy a múltat rágjam, meg visszasírjam Párizst. Csak...
Csak azért hívlak, mert még egyszer látni akarom az arcod. Ennyi. Amiért az emberek visszamennek a szülőfalujukba vagy a szülői házba...akárhova, mert meghatározta az életüket.
-Ez olyan, mint a zarándoklat, ugye?
Rádöbbentem, hogy elváltozott a hangom.
-Pontosan. Mint a zarándoklat. Amiből kikövetkeztetheted, hogy az arcod meghatározta az életem.
-A zarándoklat olyan gyászos dolog.
-Miért mondasz ilyet? Zarándokoltál te az életben?
-Nem. Azazhogy...voltam Lourdes-ban.
-Ja, így már értem...
Próbált gúnyos hangot megütni.
Hallottam, hogy a kicsik tépik egymást odaát, és nagyon be akarózott fejeznem a beszélgetést. Hadd tehessem már le a telefont. Beadtam a derekam:
-Mikor?
-Te mondd meg.
-Holnap?
-Kérlek.
-Hol?
-Félúton. Mondjuk, Sullyben, például.
-Tudsz vezetni?
-Igen, tudok vezetni.
-Mi van Sullyben?
-Szerintem ne várj túl sokat tőle...majd meglátjuk. Találkozzunk a városháza előtt.
-Ebédidőben?
-Jaj ne. Nem túl mókás velem ebédelni, tudod. -Erőltetetten nevetett megint.
-Kora délután jobb lenne.
A férfi nem bírt aludni aznap éjjel. Bámulta a mennyezetet, szemét tágra meresztve. Hogy száraz maradjon. Hogy ne sírjon.
Nem a felesége miatt. Attól félt, hogy áltatja magát, hogy a saját belső világát siratja el, nem a nő halálát. Tudta, ha egyszer elered a könnye, folyni fog, mint a záporeső.
Nem megnyitni a zsilipeket. Csak azt ne. Hiszen hány éve már, hogy gombostűhegyre tűzi, korholja az emberi gyarlóságot. A másokét. Akik maguk sem tudják, mit akarnak, és koloncként cipelik a középszerűséget.
Hány évig tetszelgett abban, hogy gyöngéd lesajnálással emlékszik vissza a fiatalkorára. Valahányszor erre a nőre gondolt, úgy tett, mintha megmosolyogná, vagy átlátna rajta. Holott sose értett semmit.
Tökéletesen tisztában van azzal, hogy egyedül ezt a nőt szerette életében, és őt is egyedül ez szerette igazán. Ő az egyetlen szerelme, és ezen nem változtat semmi. Az se, hogy dobta őt, mint valami hasznavehetetlen, ócska kacatot. Az se, hogy soha ki nem nyújtotta felé a kezét, sajnálta tőle a feloldozást. A beismerést, hogy ő sem a világ teteje. Hogy túlbecsüli a fiú, aki különb nála. Vagy hogy nagyot tévedett, és titkon megbánta. Gőgös volt mindig. Elmondja, hogy tizenkét évig bűnhődött, és most meghal.
A férfi nem akart sírni, hát nekiállt mesélni magának. Ez a trükkje. A felesége megfordult az ágyban. Nem bírt aludni aznap éjjel. Járt a fejében mindenféle. Ezzel mentegeti az álmatlan éjszakát, a lámpa se világít sehogy, és mint a nagy bánatok idején, most is nekimegy mindennek.
Hogy már nem is létezik, hogy elsodródott nagyon messzire, hogy nem is volt olyan földöntúlian gyönyörű, hogy egy eltűnt világ. Ifjúkorom romantikus világa, mikor még azt hittem, hogy a szerelem örök, meg hogy az én szerelmemnél nincs is nagyobb. Ilyen csacsiságokat.
Huszonhat éves voltam akkor ott a pályaudvar peronján. Nem értettem, miért sír annyira. Magamhoz öleltem, a nyakába fúrtam a fejem. Azt hittem bánkódik, mert elutazom, és ki is mutatja. Aztán hetek múlva, mikor a telefonban megalázkodtam és hosszú, esedező leveleket írtam neki, rájöttem.
Aznap kijátszott, mert tudta, hogy utoljára lát, engem siratott, a holttestemet öntözte a könnyeivel. És nem örült, hogy futok utána.
Hónapokig bevertem magam mindenbe az égvilágon. Mint az alvajáró. Minél jobban fájt, annál jobban bevertem.
Szerelmi csalódás ide vagy oda, parádésat alakítottam: ezekben az üres napokban becsaptam a világot. Felkeltem, hülyülésig hajtottam magam, ettem, mint a gép, söröztem a kollégákkal, vastagokat röhögtem a testvéremmel, holott egyetlen fricska elég lett volna, hogy összetörjek.
De hát nem is igaz. Nem hős voltam én, hanem hülye: azt hittem visszajön hozzám. Komolyan azt hittem.
Váratlanul ért, jóvátehetetlenül elfuserálták a lelkivilágom azon a vasárnap estén a pályaudvari peronon. Nem bírtam megemészteni, és belevertem magam mindenbe, ami szembe jött.
Az évek múlása nem hatott. Időnként meghökkentem:
-Jé?...különös...tegnap egyszer sem gondoltam rá...-És ahelyett, hogy gratuláltam volna magamnak, rágódtam, hogyan lehettem meg egy teljes napig anélkül, hogy rágondoljak. Főleg a neve jött vissza folyton. Meg két-három konkrét kép. Mindig ugyanazok.
Nem hazudok. Reggel kiszálltam az ágyból, ettem, mosakodtam, ruhát húztam magamra, és hajtottam. Néhanapján lányt is láttam csupaszon. Néha-napján, de nem volt benne köszönet. Érzelem: nagy semmi.
Aztán mégiscsak szerencsém lett. Mikor már azt hittem, úgyis mindegy.
Belém botlott egy másik nő. Egy nagyon másmilyen, más keresztnevű nő belém szeretett, és eltökélte, kiteljesíti az életemet. Nem kérdezte akarom-e, talpra állított, és feleségül jött hozzám, egy kongresszus alkalmával a liftben váltott első csókunk évfordulóját meg sem várva.
Nem remélt feleség. Bevallom, rettenetes félsz jött rám. Nem bíztam az egészben, és bizonyára sokszor megbántottam őt. Becéztem a hasát, és gondolatban máshol jártam. A hajába túrtam, és más illatát kerestem. Soha nem szólt. Tudta, a fantoméletem napjai megszámláltattak. Mert ott a kacagása, a bőre, elementáris, önzetlen szerelmének bősége, amit nekem tartogat. Jól számított. A fantoméletem megengedte, hogy boldog legyek.
Itt van a szomszéd szobában. Alszik.
A szakmámban többre vittem, mint valaha reméltem volna. Azt kell hinnem, számított a buzgalom, és hogy a megfelelő időpontban a megfelelő helyen voltam, és hogy meghoztam bizonyos döntéseket...Mit tudom én.
Mindenesetre a régi haverok meglepett és gyanakvó pillantásából azt olvasom ki, ők se értik: csinos nej, látványos névjegykártya, méretre készített ingek...ahhoz képest, hogy honnan volt a start. Ez zavarba ejtő.
Annak idején máson se járt az eszem, mint a lányokon...azazhogy ezen a lányon, jegyzetelés helyett leveleket írtam az előadásokon, és hidegen hagyott a kávéházi teraszok kínálata cici, szem és minden egyéb vonatkozásában. Pénteken felültem az első párizsi vonatra, és hétfő reggel karikás szemmel tértem meg, a távolságot meg az ellenőrök kőszívét átkozva. Pojáca voltam inkább, mint az élet királya, ez az igazság.
Szerelmes voltam, hanyagoltam a tanulást, gyengén hegedültem, és más bicsaklásaimmal egyetemben ez volt az ok, amiért faképnél hagyott. Azt hiszem. Nyilván úgy gondolta, hogy a jövő nem kellőképpen...ígéretes egy ilyen mellett.
Mikor ma a bankszámlakivonataimat nézem, elismerem, hogy az élet nagy tréfamester.
Szóval éltem bele a világba.
Persze a feleségemmel vagy a barátainkkal egyszer-egyszer fölemlegettük a diákéveinket, a filmeket meg a könyveket, amelyek formáltak, fiatalkori szerelmeinket, az idők folyamán feledésbe merült, hirtelen belénk villanó arcokat. ..A félrerámolt életünk. Le szoktuk porolgatni néha. De sose szívom mellre. Ó, nem.
Egy időben, emlékszem, mindennap utamba esett egy tábla, rajta a város neve, ahol tudtommal élt, meg hogy hány kilométer odáig.
Reggelente az irodába menet, estelente hazafelé mindig vetettem egy pillantást erre a táblára. Egy pillantás, semmi több. Sose tértem le. Megfordult a fejemben, de úgy éreztem, arcul köpném a feleségemet már azzal is, ha indexelnék.
De a pillantás akkor se maradt el, így igaz.
Aztán munkahelyet változtattam. Nem volt több gond a táblára.
De mindig van más ok, más ürügy. Mindig. Hányszor kaptam fel a fejem az utcán elszorult szívvel, mert mintha az ő alakja...az ő hangja...az ő frizurája...?
Hányszor?
Azt hittem, nem gondolok már rá, de ha egy percre egyedül maradok valami többé-kevésbé nyugodalmas helyen, máris előjön.
Hat hónapja sincs, hogy ott ültem egy étterem teraszán, és elmarat az ügyfél a munkaebédről: hát nem őt idéztem magam elé? Kigomboltam az inggallérom, hozattam a pincérrel egy pakli cigarettát. Olyan kapadohányt, amilyent akkoriban szívtam. Kinyújtóztattam a lábam, nem hagytam, hogy elvigyék a másik terítéket. Rendeltem valami jó bort...és míg félig behunyt szemmel eregettem a füstöt és sütkéreztem, néztem, ahogyan közeledik.
Néztem, egyre csak néztem. Egyfolytában rá gondoltam, meg hogy milyen is volt együtt, milyen volt a közös ágyban.
Sose firtattam,hogy még mindig szeretem-e, vagy hogy pontosan mit is érzek iránta. Ugyan minek? De örültem, ha rátaláltam egy-egy magányos pillanat örvén. Tartozom az igazsággal.
Szerencsére az életem nem sok magányos pillanattal szolgált. Az kellett hozzá, hogy egy ilyen szerencsétlen ügyfélnek teljesen kiessek a fejéből, vagy hogy éjszaka magányosan autózzak, mert így adódott. Az esély gyakorlatilag nulla.
És még ha át akarnám is adni magam a nagy mélabúnak, a nosztalgiának, vagy elkapna a bohóság, hogy kinyomozzam a telefonszámát vagy efféle baromság, szóba se jön, már megfegyelmeztek. Amúgy istenigazából: a gyerekeim.
Megőrülök a gyerekeimért. Három van, Marie hétéves, Josephine négy lesz, Yvan, a pici fiú még kettő sincs. Én könyörögtem ki a feleségemtől a harmadikat, emlékszem, ellene vetette, hogy fáradtság, meg mi lesz velünk, de én annyira imádom a csecsemőket, a csacsogásukat, a nyálas puszijaikat...hagyjuk...Kértem, hogy szüljön még egyet. Nem sokáig vonakodott, és már ebből is tudom, hogy az egyetlen jóakaróm, és soha nem hagyom el. Hiába környékez a konok árnyék.
A legjobb, ami az életben történt velem, hogy gyerekeim születtek. Egy régi szerelmi história hozzájuk képest semmi. Semmi.
Nagyjából ilyen volt az életem folytatása, aztán a múlt héten egyszer csak bemondja a keresztnevét a telefonba.
-Itt Heléna.
-Heléna?
-Nem zavarlak?
A kisfiam az ölemben ült, és sikkantgatva kapkodott a kagyló után.
-Hát...
-A gyereked?
-Igen.
-Mennyi idős?
-...Miért hívtál fel?
-Mennyi idős?
-Húsz hónapos.
-Azért hívtalak, mert találkozni szeretnék veled.
-Velem?
-Igen.
-Hülyéskedsz?
-...
-Csak úgy. A homlokodra csaptál!...Látni akarsz...
-Majdnem.
-Miért?...Úgy értem, miért most?...Ennyi év után...
-Tizenkettő. Tizenkét év telt el azóta.
-Jó. Hát aztán...Mi ütött beléd? Most kapcsolsz? Mit akarsz tőlem? Hogy hány évesek a gyerekeim, hogy megkopaszodtam-e...vagy hogy lásd, milyen hatást teszel rám...vagy csak a régi szép időkről akarsz dumálni?!
-Idehallgass, nem gondoltam, hogy így veszed, inkább elbúcsúzom. Igazán sajnálom. Bo...
-Honnan tudtad meg a számomat?
-Apádtól.
-Mi?!
-Az előbb felhívtam apádat, és elkértem a számodat, ennyi.
-Emlékezett rád?
-Nem. Vagyis...nem árultam el, ki vagyok.
Letettem a fiamat a szőnyegre, ment a gyerekszobába a nővéreihez. A feleségem nem volt otthon.
-Várj, ne tedd le..."Marie, add rá a zokniját, rendben?"...Halló? Ott vagy még?
-Igen.
-Akkor...
-Mit akkor?
-Azt akarod, hogy találkozzunk?
-Igen. Fogjuk rövidre. Igyunk meg valamit, vagy egy kis séta, valahogy így.
-Miért? Mire jó ez?
-Csak látni akarlak, ennyi. Beszélnénk két szót.
-Heléna?
-Tessék.
-Miért csinálod ezt?
-Hogyhogy miért?
-Miért hívsz? Miért vártál idáig? Miért most? Eszedbe se jut, hogy bekavarsz nekem?...Csak fogod magad, és tárcsázol...?
-Figyelj, Pierre. Meg fogok halni.
-...
-Azért hívlak, mert meg fogok halni. A pontos idejét nem tudom, de nincs sok hátra.
Eltartottam magamtól a telefonkagylót, hogy lélegzethez jussak, és próbáltam felkelni a székről, sikertelenül.
-Nem igaz.
-De.
-Mi a bajod?
-Jaj...bonyolult. Röviden, a véremmel van valami...már nem ismerem ki magam a sok diagnózison, fura egy izé ez.
Azt kérdeztem:
-Biztos vagy benne?
-Tessék? Mégis mit képzelsz? Hogy a szívfacsaró hantámmal akarlak megkörnyékezni?
-Bocsáss meg.
-Semmi gond.
-Hátha tévednek.
-Hátha...
-Szóval nem?
-Nem. Nem hiszem.
-Hogy létezik ez?
-Fogalmam sincs.
-Rosszul vagy?
-Mikor hogy.
-Rosszul vagy?
-Eléggé.
-Látni akarsz még egyszer utoljára?
-Igen. Így is lehet mondani.
-...
-...
-Nem félsz, hogy csalódni fogsz? Nem lenne jobb a régi képemnél megmaradnod?
-Mikor még ifjú voltál, és hódító?
Hallottam, ahogy elmosolyodik.
-Pontosan. Mikor ifjú voltam, és hódító, és egyetlen ősz hajszálam sem volt...
-Ősz a hajad?!
-Öt szál belőle, ha jól számolom.
-Hű, de megijesztettél! Különben igazad van. Lehet, hogy rossz ötlet, de eszemben van már egy ideje...kigondoltam, hogy ez örömet szerezne...Újabban nem sok dolog szerez nekem örömet, hát...felhívtalak.
-Mióta játszol a gondolattal?
-Tizenkét éve! Dehogy...Csak vicceltem. Pár hónapja, azt hiszem. Mikor először kórházba kerültem.
-Komolyan látni akarsz?
-Igen.
-Mikor?
-Rajtad múlik. Amikor ráérsz.
-Hol laksz?
-Ugyanott. Olyan száz kilométerre tőled, ha jól tudom.
-Heléna?
-Tessék?
-Á, hagyjuk.
-Igazad van. Hagyjuk. Ez a rendje. Ilyen az élet, nem azért hívlak, hogy a múltat rágjam, meg visszasírjam Párizst. Csak...
Csak azért hívlak, mert még egyszer látni akarom az arcod. Ennyi. Amiért az emberek visszamennek a szülőfalujukba vagy a szülői házba...akárhova, mert meghatározta az életüket.
-Ez olyan, mint a zarándoklat, ugye?
Rádöbbentem, hogy elváltozott a hangom.
-Pontosan. Mint a zarándoklat. Amiből kikövetkeztetheted, hogy az arcod meghatározta az életem.
-A zarándoklat olyan gyászos dolog.
-Miért mondasz ilyet? Zarándokoltál te az életben?
-Nem. Azazhogy...voltam Lourdes-ban.
-Ja, így már értem...
Próbált gúnyos hangot megütni.
Hallottam, hogy a kicsik tépik egymást odaát, és nagyon be akarózott fejeznem a beszélgetést. Hadd tehessem már le a telefont. Beadtam a derekam:
-Mikor?
-Te mondd meg.
-Holnap?
-Kérlek.
-Hol?
-Félúton. Mondjuk, Sullyben, például.
-Tudsz vezetni?
-Igen, tudok vezetni.
-Mi van Sullyben?
-Szerintem ne várj túl sokat tőle...majd meglátjuk. Találkozzunk a városháza előtt.
-Ebédidőben?
-Jaj ne. Nem túl mókás velem ebédelni, tudod. -Erőltetetten nevetett megint.
-Kora délután jobb lenne.
*
A férfi nem bírt aludni aznap éjjel. Bámulta a mennyezetet, szemét tágra meresztve. Hogy száraz maradjon. Hogy ne sírjon.
Nem a felesége miatt. Attól félt, hogy áltatja magát, hogy a saját belső világát siratja el, nem a nő halálát. Tudta, ha egyszer elered a könnye, folyni fog, mint a záporeső.
Nem megnyitni a zsilipeket. Csak azt ne. Hiszen hány éve már, hogy gombostűhegyre tűzi, korholja az emberi gyarlóságot. A másokét. Akik maguk sem tudják, mit akarnak, és koloncként cipelik a középszerűséget.
Hány évig tetszelgett abban, hogy gyöngéd lesajnálással emlékszik vissza a fiatalkorára. Valahányszor erre a nőre gondolt, úgy tett, mintha megmosolyogná, vagy átlátna rajta. Holott sose értett semmit.
Tökéletesen tisztában van azzal, hogy egyedül ezt a nőt szerette életében, és őt is egyedül ez szerette igazán. Ő az egyetlen szerelme, és ezen nem változtat semmi. Az se, hogy dobta őt, mint valami hasznavehetetlen, ócska kacatot. Az se, hogy soha ki nem nyújtotta felé a kezét, sajnálta tőle a feloldozást. A beismerést, hogy ő sem a világ teteje. Hogy túlbecsüli a fiú, aki különb nála. Vagy hogy nagyot tévedett, és titkon megbánta. Gőgös volt mindig. Elmondja, hogy tizenkét évig bűnhődött, és most meghal.
A férfi nem akart sírni, hát nekiállt mesélni magának. Ez a trükkje. A felesége megfordult az ágyban. Nem bírt aludni aznap éjjel. Járt a fejében mindenféle. Ezzel mentegeti az álmatlan éjszakát, a lámpa se világít sehogy, és mint a nagy bánatok idején, most is nekimegy mindennek.
*
A nő sem bír aludni ezen az éjszakán, de nála ez már szokás. Szinte le se hunyja a szemét. Mert nem fárad ki eléggé napközben. Az orvos elmélete. A fiai az apjuknál vannak, ő meg csak sír.
Sír. Sír. Sír.
Összeroppan, kiereszt, túlárad. Aztán vállat von, elég, zárjuk le, szűnjünk meg, mert ez az élére vasalt fehér köpenyes beszélhet neki, hogy nem fárad ki eléggé, semmit se ért az egészből, csak a szavakat csűri-csavarja. Halálosan kimerült.
Sír, mert végre felhívta Pierre-t. Mindig is tudta a számát, és többször is feltárcsázta már ezt a számsort, ami a férfitól elválasztja, de amint meghallotta a hangját, menten le is tette. Egyik nap még a nyomába is szegődött a férfinak, hogy megtudja, hol lakik, milyen kocsival jár, hol dolgozik, hogyan öltözik, és hogy gondterhelt-e. Megnézte a feleségét is. Kénytelen volt elismerni, hogy a felesége csinos, kedves és a gyerekei anyja.
Sír, mert feldobogott a szíve, holott azt hitte, rég túl van ezen. Nem hitte volna, hogy ilyen kemény lesz hozzá az élet. Főleg magány jutott neki. Azt hitte, már késő, úgysem érez semmit, kiégett. Főleg mióta Azok olyan lázba jöttek a vérképétől, holott merő véletlenségből csináltatta, rutinból. A kis medikusok, meg a nagy tekintélyű professzorok mind szakvéleményezték a leletet, de arra nemigen volt szavuk, hogyan húzhatnák ki a bajból.
Annyi minden miatt sírt, hogy nem is akarózik belegondolnia. Az egész élete ott csurog az arcán. Védekezésképpen leszögezi, azért sír, mert jólesik sírnia. Punktum.
A nő sem bír aludni ezen az éjszakán, de nála ez már szokás. Szinte le se hunyja a szemét. Mert nem fárad ki eléggé napközben. Az orvos elmélete. A fiai az apjuknál vannak, ő meg csak sír.
Sír. Sír. Sír.
Összeroppan, kiereszt, túlárad. Aztán vállat von, elég, zárjuk le, szűnjünk meg, mert ez az élére vasalt fehér köpenyes beszélhet neki, hogy nem fárad ki eléggé, semmit se ért az egészből, csak a szavakat csűri-csavarja. Halálosan kimerült.
Sír, mert végre felhívta Pierre-t. Mindig is tudta a számát, és többször is feltárcsázta már ezt a számsort, ami a férfitól elválasztja, de amint meghallotta a hangját, menten le is tette. Egyik nap még a nyomába is szegődött a férfinak, hogy megtudja, hol lakik, milyen kocsival jár, hol dolgozik, hogyan öltözik, és hogy gondterhelt-e. Megnézte a feleségét is. Kénytelen volt elismerni, hogy a felesége csinos, kedves és a gyerekei anyja.
Sír, mert feldobogott a szíve, holott azt hitte, rég túl van ezen. Nem hitte volna, hogy ilyen kemény lesz hozzá az élet. Főleg magány jutott neki. Azt hitte, már késő, úgysem érez semmit, kiégett. Főleg mióta Azok olyan lázba jöttek a vérképétől, holott merő véletlenségből csináltatta, rutinból. A kis medikusok, meg a nagy tekintélyű professzorok mind szakvéleményezték a leletet, de arra nemigen volt szavuk, hogyan húzhatnák ki a bajból.
Annyi minden miatt sírt, hogy nem is akarózik belegondolnia. Az egész élete ott csurog az arcán. Védekezésképpen leszögezi, azért sír, mert jólesik sírnia. Punktum.
*
Már ott volt, mire megérkeztem, és rám mosolygott. Mit szólsz, életemben először nem váratlak meg, látod, kár volt úgy kétségbeesned, ezzel fogadott, én meg azt feleltem, kétségbeesésről szó sem volt.
Nem csókoltuk meg egymást. Semmit nem változtál, mondtam neki. Hülye szöveg, de komolyan gondoltam, azazhogy csak még szebbnek láttam. Nagyon sápadt volt, látszott minden erecske a szeme körül, a szemhéján, a halántékán. Lefogyott, az arca beesettebb lett. És megtörtebb is az emlékeimben élő higanyelevenséghez képest. És csak nézett rám. Beszéljek? Hallgassak? Mosolygott rám szakadatlanul. Látni akart, és én nem tudtam mit kezdeni a kezemmel, nem tudtam megérinthetem-e a karját.
Komor városka. A parkba mentünk.
Elmondtuk egymásnak az életünket. Eléggé összefüggéstelenül. A titkainkat megtartottuk magunknak. Kereste a szavakat. Egy ponton megkérdezte, mi a különbség a tétlenség és a henyeség között. Nem tudtam. Legyintett, hogy nem érdekes. Elmondta, hogy ez a dolog nagyon megkeserítette, vagy megkeményítette, nagyon más már, mint annak idején.
A betegséget szinte nem is érintettük. Csak annyit mondott, hogy a gyerekeinek ez nem élet. Nemrég tésztát akart főzni nekik, de nem bírt, mert túl nehéz volt a lábas a vízzel.
Beszéltetett a feleségemről, a gyerekeimről, a munkámról. Mindent tudni akart, de észrevettem, hogy többnyire nem is figyel oda rám.
Egy hámló padon ültünk, szemközt egy kúttal. Csúnya volt minden. Komor és csúnya. Szemerkélni kezdett valami, és összébb húztuk magunkat, közelebb egymáshoz, hogy ne fázzunk annyira. És akkor megcsapott az illata. A bőre a bőrömhöz ért. A kezemen, azt hiszem. Mint akit villámcsapás ért, a gyomrom görcsbe rándult, mozdulni sem mertem.
Aztán fölkelt, merthogy indulnia kell.
Azt mondta, csak egyet kérek tőled. Hadd szagoljalak meg. Nem feleltem semmit, erre bevallotta, azóta végig, ezeken a hosszú éveken át visszakívánta a szagomat. Erre már felelni sem mertem. Nem akartam hinni a fülemnek. Megkukultam. Mélyen zsebre vágtam a kezem, nehogy...
A hátamba került, és ráhajolt a hajamra. Így maradt jó ideig és én szörnyen éreztem magam. Az orra lekalandozott a tarkóm vájatába, a fejemen körözött komótosan, végigaraszolt a nyakamon a gallérom pereméig. Nagyokat szuszogott, de a kezével nem ért hozzám. Aztán meglazította a nyakkendőmet, kigombolta az ingem két felső gombját, és ismét éreztem tizenkét év után azt a jéghideg orra hegyét a kulcscsontomnál, én, én...
Tettem egy hirtelen mozdulatot. Ő fölegyenesedett a hátam mögött, és rátenyerelt kétfelől a vállamra. Elmegyek, mondta. Kérlek, ne mozdulj, ne fordulj hátra. Könyörgök. Könyörgök. Majdnem sírt a hangja.
Nem mozdultam. Amúgy sem mutattam volna neki a duzzadt szemem, meg az eltorzult képemet. Vártam egy jó darabig, aztán elindultam a kocsimhoz.
Vége
Már ott volt, mire megérkeztem, és rám mosolygott. Mit szólsz, életemben először nem váratlak meg, látod, kár volt úgy kétségbeesned, ezzel fogadott, én meg azt feleltem, kétségbeesésről szó sem volt.
Nem csókoltuk meg egymást. Semmit nem változtál, mondtam neki. Hülye szöveg, de komolyan gondoltam, azazhogy csak még szebbnek láttam. Nagyon sápadt volt, látszott minden erecske a szeme körül, a szemhéján, a halántékán. Lefogyott, az arca beesettebb lett. És megtörtebb is az emlékeimben élő higanyelevenséghez képest. És csak nézett rám. Beszéljek? Hallgassak? Mosolygott rám szakadatlanul. Látni akart, és én nem tudtam mit kezdeni a kezemmel, nem tudtam megérinthetem-e a karját.
Komor városka. A parkba mentünk.
Elmondtuk egymásnak az életünket. Eléggé összefüggéstelenül. A titkainkat megtartottuk magunknak. Kereste a szavakat. Egy ponton megkérdezte, mi a különbség a tétlenség és a henyeség között. Nem tudtam. Legyintett, hogy nem érdekes. Elmondta, hogy ez a dolog nagyon megkeserítette, vagy megkeményítette, nagyon más már, mint annak idején.
A betegséget szinte nem is érintettük. Csak annyit mondott, hogy a gyerekeinek ez nem élet. Nemrég tésztát akart főzni nekik, de nem bírt, mert túl nehéz volt a lábas a vízzel.
Beszéltetett a feleségemről, a gyerekeimről, a munkámról. Mindent tudni akart, de észrevettem, hogy többnyire nem is figyel oda rám.
Egy hámló padon ültünk, szemközt egy kúttal. Csúnya volt minden. Komor és csúnya. Szemerkélni kezdett valami, és összébb húztuk magunkat, közelebb egymáshoz, hogy ne fázzunk annyira. És akkor megcsapott az illata. A bőre a bőrömhöz ért. A kezemen, azt hiszem. Mint akit villámcsapás ért, a gyomrom görcsbe rándult, mozdulni sem mertem.
Aztán fölkelt, merthogy indulnia kell.
Azt mondta, csak egyet kérek tőled. Hadd szagoljalak meg. Nem feleltem semmit, erre bevallotta, azóta végig, ezeken a hosszú éveken át visszakívánta a szagomat. Erre már felelni sem mertem. Nem akartam hinni a fülemnek. Megkukultam. Mélyen zsebre vágtam a kezem, nehogy...
A hátamba került, és ráhajolt a hajamra. Így maradt jó ideig és én szörnyen éreztem magam. Az orra lekalandozott a tarkóm vájatába, a fejemen körözött komótosan, végigaraszolt a nyakamon a gallérom pereméig. Nagyokat szuszogott, de a kezével nem ért hozzám. Aztán meglazította a nyakkendőmet, kigombolta az ingem két felső gombját, és ismét éreztem tizenkét év után azt a jéghideg orra hegyét a kulcscsontomnál, én, én...
Tettem egy hirtelen mozdulatot. Ő fölegyenesedett a hátam mögött, és rátenyerelt kétfelől a vállamra. Elmegyek, mondta. Kérlek, ne mozdulj, ne fordulj hátra. Könyörgök. Könyörgök. Majdnem sírt a hangja.
Nem mozdultam. Amúgy sem mutattam volna neki a duzzadt szemem, meg az eltorzult képemet. Vártam egy jó darabig, aztán elindultam a kocsimhoz.
Vége
Nina Simone - Nina Simone at Carnegie Hall
Bár a műfaj egyik legjelesebb képviselője, őszintén szólva nem mindig érint meg.
Ez az albuma viszont számomra telitalálat!
Tracks
1. The Medium Black Swan (6:04)
2. Samson And Delilah Theme (5:49)
3. If You Knew (3:28)
4. Sayonara Theme (3:17)
5. The Twelfth Of Never (3:27)
6. Will I Find My Love Today (6:44)
7. The Other Woman/Cotton Eyed Joe (7:21)
Nina Simone at Carnegie Hall
Zserbó ízű brownie
Hozzávalók:
- 10dkg liszt
- 20 dkg dió
- 6 tojás
- 25dkg margarin
- 20 dkg cukor
- 1/2 kk fahéj,1/4 kk mézeskalácsfűszer
- 10dkg étcsokoládé
- 20dkg baracklekvár
- 10dkg tortabevonó
/Forrás: Lajos Mari-Hemző Károly: 66 karácsonyi édesség/
A most hatalma
Itt és most Akárhol is vagy, légy ottteljesen!
Feszült vagy? Annyira lefoglal a jövő elérése, hogy a jelen csupán az odajutás eszközévé redukálódik? A feszültséget az okozza, hogy itt vagy, de ott szeretnél lenni, a jelenben vagy, de a jövőbe kívánkozol. Ez egy olyan hasadás, amely belül szétszakít.
Leköti figyelmed nagy részét a múlt? Gyakran beszélsz-e és gondolsz-e rá, akár pozitívan, akár negatívan? Azokra a nagy dolgokra, amelyeket elértél, a kalandjaidra és az élményeidre, illetve az "áldozattörténeteidre", azokra a rettenetes dolgokra, amiket veled tettek, vagy amiket talán te követtél el másokkal szemben?
Gondolataid bűntudatot, büszkeséget, neheztelést, haragot, megbánást vagy önsajnálatot szülnek? Ez esetben nem csupán a hamis éntudatodat erősíted meg, hanem még a tested öregedését is előmozdítod, mert múltat halmozol föl a pszichédben. Megbizonyosodhatsz állításom igazáról, ha megfigyeled magad körül azokat, akikben erős hajlam él a múlthoz való ragaszkodásra.
Minden pillanatban halj meg a múlt számára. Nincs rá szükséged. Csak akkor utalj rá, ha az a jelen szempontjából múlhatatlanul szükséges! Érezd ennek a pillanatnak az erejét és a Lét teljességét! Érezd a jelenlétedet!
Aggódsz? Sok "mi lenne, ha" gondolat motoszkál a fejedben? Akkor azonosultál az elméddel, amely a képzelt, jövőbeli helyzetbe vetíti ki magát, és félelmet hoz létre. Képtelenség az ilyen helyzettel megbirkózni, mert az nem is létezik. Az csupán mentális káprázat.
Egyszerűen fölhagyhatsz az aggódással, ezzel az egészség- és életromboló esztelenséggel, ha méltányolod a jelen pillanatot.
Ébredj lélegzésed tudatára! Érezd, ahogy a levegő be- és kiáramlik! Érezd belső energiameződet! A való életben mindig csak a jelen pillanattal kell foglalkoznod, azzal kell csak megbirkóznod, és nem az elme képzelt kivetítéseivel.
Kérdezd meg magadtól, milyen "problémád" van a jelen pillanatban! Nem jövőre, nem holnap vagy öt perc múlva, hanem most. Mi a baj a jelen pillanattal?
A mosttal mindig meg tudsz birkózni, a jövővel azonban sohasem. Nincs is rá szükség. A válasz, az erő, a megfelelő tett vagy az erőforrás rendelkezésedre fog állni, amikor szükséged lesz rá. Nem előbb és nem később.
Megrögzött "várakozó" vagy? Életed mekkora hányadát töltöd várakozással? Én például a postán a sorban, a közlekedési dugóban, a repülőtéren, valakinek a megérekzésére a munka befejezésére való várakozást "kisléptékű várakozásnak" nevezem. A következő nyaralásra, a jobb munkára, a gyerekek felnövésére, egy igazán értékes párkapcsolatra, a sikerre, a pénzszerzésre, a fontossá válásra, a megvilágosodásra való várakozást pedig "nagyléptékű várakozásnak". Nem ritka az olyan meber, aki egész életét arra várva tölti, hogy elkezdjen élni...
A várakozás elmeállapot. Alapvetően azt jelenti, hogy a jövőt akarod, s a jelent nem. Nem kell az, amid van, hanem arra áhítozol, amid nincs. Mindenfajta várakozással tudattalanul belső konfliktust teremtesz a nem kívánt itt és most, valamint az áhított, kivetített jövő között. Ez viszont óriási mértékben rombolja életed minőségét, mert hatására elveszíted a jelent.
Sok ember áhítozik a bőségre, holott az nem érkezhet el a jövőben. Csak amikor megbecsülöd, elismered és teljesen elfogadod a jelen valóságodat - ahol vagy, aki vagy, amit épp most teszel -, amikor teljesen elfogadod azt, amid van, amikor hálás vagy érte, hálás vagy azért, ami van, hálás vagy a Létért. Az igazi bőség a jelen pillanatért és a mostani élet teljességéért érzett hála. Ez pedig nem jöhet el valamikor a jövőben. Idővel ez a bőség aztán különböző módon nyilvánul meg számodra.
Ha elégedetlen vagy azzal, amid van, sőt esetleg frusztrált és haragos a jelenleg hiányzó dolgok miatt, az meggazdagodásra ösztönözhet. Ám hiába szerzel akár dollármilliókat, belül továbbra is hiányt fogsz érezni, és mélyen, legbelül továbbra is kielégületlen leszel. Átélhetsz ugyan ilyen-olyan, pénzért megvásárolható élményeket, ám azok jönnek, majd elmúlnak, és utánuk mindig csak az üresség érzése és az újabb fizikai vagy lelki örömök iránti igény marad. Nem élsz a Létben, így nem érezheted az életnek kizárólag a jelenben megnyilvánuló teljességét, az egyetlen igazi bőséget.
Mondj hát le a várakozás elmeállapotáról! Amikor azon kapod magad, hogy belecsúszol a várakozásba, pattanj ki belőle. Lépj be a jelen pillanatba? Csak legyél, és élvezd a létezést! Ha jelen vagy, sosincs szükséged arra, hogy bármire is várj.
Amikor tehát legközelebb valaki azt mondja: "Elnézést, hogy megvárakoztattalak", ezt felelheted: "Semmi gond. Nem várakoztam. Csak itt álltam, és jól éreztem magam."
Az elmondottakkal csak néhány példát mutattam be az elmének a jelen pillant letagadását célzó, megrögzött stratégiái közül, amelyek a szokványos tudattalanság részét képezik. Nem könnyű észrevenni ezeket, mert az örökös elégedetlenség "háttérzajaként" már mélyen beépültek a megszokott életviteledbe. Ám minél többet gyakrolod belső, gondolati és érzelmi állapotod megfigyelését, annál könnyebb lesz fölismerni, amikor a múlt vagy a jövő csapdájába esel, más szóval a tudatvesztés állapotába. Egyre könnyebben ébredsz majd így az idő álmából a jelenbe.
Ám légy óvatos! Az elmével való azonosulásra épült, hamis, boldogtalan éned az időben él! Tisztában van vele, hogy a jelen pillanat a halálát jelenti, ezért retteg tőle. Így hát mindent meg fog tenni, hogy az elkerültesse veled! Megpróbál az idő csapdájában tartani.
A jelenlét állapota bizonyos értelemben a várakozáshoz hasonlítható. Ez egy mindőségileg eltérő várakozás, amely a teljes éberséget igényli. Bármelyik pillanatban történhet valami, és ha nem vagy tökéletesen ébren, ha nem vagy csöndben, akkor lemaradsz róla. Ebben az állapotban teljes figyelmed a mostra irányul. Semmi sem marad belőle álmodozásra, gondolkodásra, emlékezésre, jövővárásra. Nincs benne feszültség, nincs benne félelem, csak éber jelenlét. Egész lényeddel, tested minden sejtjével jelen vagy.
Ebben az állapotban "önmagad", akinek múltja és jövője van - ha tetszik: személyiséged -, már aligha van ott. Mégsem veszett el semmi értékes. Te továbbra is lényegében önmagad vagy. Történetesen teljesebben vagy önmagad, mint korábban bármikor. Még pontosabban fogalmazva: csak most vagy valóban önmagad!
/Eckhardt Tolle: A most hatalma/
2010. február 9., kedd
A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire)
Category:
|
Movies
|
Genre:
|
Classics
|
fekete-fehér feliratos amerikai filmdráma, 120 perc, 1951
rendező: Elia Kazan
író: Tennessee Williams
forgatókönyvíró: Tennessee Williams
zeneszerző: Alex North
operatőr: Harry Stradling Sr.
díszlettervező: Richard Day
jelmeztervező: Lucinda Ballard
producer: Charles K. Feldman
vágó: David Weisbart
adaptáció: Oscar Saul
szereplők:
Vivien Leigh (Blanche Du Bois)
Marlon Brando (Stanley Kowalski)
Kim Hunter (Stella Kowalski)
Karl Malden (Mitch)
Összeomló életéből New Orleansban lakó terhes húgához, Stellához menekül egy régi déli család tanárnővé lett sarja, Blanche, s ott sógora kollégáját, Mitchet szeretné férjül. Sógora, Stanley azonban leleplezi korábbi züllött életét...
Tennessee Williams 1947-ben íródott darabja Stanley és Blanche, a durva valóság és a csalódások teremtette álomvilág kétségbeesett küzdelméről szól. Elia Kazan rendezésében lett átütő siker a Broadwayn és került később filmvászonra a színpadi előadás szenzációs felfedezettjével, Brandóval együtt, aki erotikus kisugárzását és kirobbanó temperamentumot vitt a lengyel bevándorló brutális figurájába.
Music From The Films Of Audrey Hepburn (1993) Compilation OST
Hja, a hangulataim - azok igen változók. Bár az utóbbi időben már nem is annyira..nem vagyok az a hangulatember aki régebben. Egykor. De indulatos...na az igen!
Kellett valami zene, lehetőleg most nem jazz, de valami szép, nyugis és persze, hogy régi. Mindent szeretek, ami régi.
Na ezt találtam, és direkte jó, mert még ének sem nagyon van benne és most nem is esett volna az jól.
Music From The Films Of Audrey Hepburn(1993) Compilation OST
01. Breakfast At Tiffany's - Moon River - Henry Mancini
02. Charade - Main Title - Henry Mancini
03. My Fair Lady - Overture - Frederick Loewe
04. Funny Face - He Loves, She Loves - Fred Astaire; George and Ira Gershwin
05. The Nun's Story - Main Title - Franz Waxman
06. Wait Until Dark - Theme - Henry Mancini
07. How To Steal A Million - Main Title - John Wiliams
08. Robin And Marian - John Bursts In "and "The End" - John Barry
09. Two For The Road - Main Title-Instrumental - Henry Mancini
10. Paris - When It Sizzles - Gabrielle - Nelson Riddle
11. Moon River - Audrey Hepburn from "Breakfast at Tiffany's"; Henry Mancini and Johnny Mercer
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)